Igencsak hiánypótló ez a kötet. Olyan hiányt pótol, amelyről olykor „nincs is tudomásunk”. Hányszor előfordul velünk (talán nem túlzóan optimista ez a felvetés), hogy morzsolgatunk, morzsolgatunk egy verssort, ám a csudáért sem jut az eszünkbe, hogy melyik költeményből való, mi a címe, ki a szerzője?

A Költészet Napjának (április 11.) havában talán nem is lehetne más műfajról szólni e rovatban, mint versről. Ilyen ünnepi alkalommal bizonyára nem a véletlen műve, hogy e közel három esztendeje (nem pihenő, hanem gyakran forgatottan) meglévő kötet akadt most ismét a kezembe.

Ki zörget? Talán az is, aki nem tud róla… Hiszen ha jól belegondolunk: mindig is voltak „zörgetők”, de lehet ám, hogy olykor mindnyájan azok vagyunk – s mindig a halkabb nesszel élő nyit ajtót a sikongónak. Ahogy a Példabeszédek könyvében áll: „Ne fogd meg a jótéteményt azoktól, akiket illet, ha hatalmadban van annak megcselekedése. Ne [...]

Külalakjában nemesen szép, ugyanakkor egyszerű kötetet forgathatunk a Szent István Társulat kiadójának jóvoltából, amelyet még a – selymes tapintású – fedőlapok színválasztása (halványkék) is megerősít: e remény és tisztaság színű keménytáblás borítók nem akármilyen történeteket „ölelhetnek”.

A cím felidézte örökzöld sláger (Csak a szépre emlékezem) kezdősorát már szállóigeként szokás idézni.

Ha időnként bármiféle figyelem a magyar irodalom felé fordul, annak szerencsésen sok sarokpontjai közül egyik mindenképpen Füst Milán munkássága, jelesül: költészete. A Fekete Sas Kiadó – Zsoldos Sándor irodalomtörténész gondozásában és jegyzeteivel – nem kevesebbre vállalkozott e kiadványában, mint Füst Milán verseinek teljes bemutatására, méghozzá minden, még a lírikus életében nyomtatásban megjelent költeményével s számos, [...]

Keszthelyi Rezső költészete olyan módon egyedülálló, tárgyszerűségében és „időtlenségében” megformált, mint egy természeti képződmény, amely „szemlélőjével” egészül önmagává – mint a fák, a tenger… mint a lüktetést egyszer s mindenkorra megőrző kövületté dermedt láva.

Aligha tűnik újszerűségnek, hogy az ember mindig egyedül van. Kissé fura szóhasználattal említhetnénk „önmagában”-t is (az ember mindig önmagában van…), ám ez csupán biológiailag lenne kereken értelmezhető és állandóan helytálló megállapítás.

Az elterjedt hiedelemmel ellentétben (miszerint Magyarországon elrekeszthető a Duna az írástudókkal, mert írni itt aztán mindenki tud, az íróság az egy hobbi és smafu): írni roppantul nehéz.

Víztől simára koptatott kavicsot mint tojásdad vagy gömbformát, ha ujjpárnái közt sodorgat az ember, néha megérez valamit a kő ősanyag voltából. Sima, szinte selymes a tapintása, s hamar kéz meleggé válik. Jó érzés érintkezni vele. Valami ilyesmi tölthet el bennünket akkor, ha K. Grandpierre költeményeit olvassuk: jó érzés „benne lenni” e versvilágban. S a kavics [...]