Az elterjedt hiedelemmel ellentétben (miszerint Magyarországon elrekeszthető a Duna az írástudókkal, mert írni itt aztán mindenki tud, az íróság az egy hobbi és smafu): írni roppantul nehéz.

Még akkor is, ha esetleges könnyebbségként kijelenthetjük, hogy írni bárhol, bármikor lehet: konyhaasztalon, hokedlira helyezett gyúrótáblán, térden, hitvestársunk hátán, netán bloggerként, s ugye, eme tevékenység napszaktól teljesen függetlenül végezhető. Ugyanakkor a szükséges óvatosság miatt idebiggyesztendő: és sehol sem lehet.
Létező írás ugyanis úgy keletkezik, hogy „megtörtént”.
A Boldogkönyv olyan, mint egy Keszthelyi-idézet, s Györe Balázs ezt fel is vállalja. „A múltat nem gondolod el előre. Nem mondhatod, hogy most leírod a múlt időt. Nem gondolod el. Nincs megkonstruálva a múlt. Él. Összekapcsolódik a jelennel. A jelen időben van meg az élményed a múltra.”
A könyv szavaival: „Azokban az órákban, amikor a táj életes sugárkorona és az álom csak arra szolgál, hogy álmodják, felemeltem, ó szerelmem, kétségeim csöndjében ezt a különös könyvet, amelynek kapuszárnyai egy fasor végén valamiféle elhagyott házba nyílnak.
Összegyűjtöttem minden virág, minden madár minden egyes dalában tovalibbenő pillanat lelkét, hogy megírjam, öröklétet és végtelen nyugalmat szőttem”.
Ez a prózakötet annak a valóban írástudó Írnoknak a műve, aki felesége betegségének krónikásaként a korszak betegségét is megörökíti. A betegség, a fájdalom, a megrázkódtatás (ahogy az író barátja, Sándor Iván mondja) látóvá teszi az embert. Fogékonnyá a másik baja iránt, ám eközben az egyén is szembesül az önmagába zárt világgal, s így a benső tér gondolatokkal és félelmekkel átszőtt ismeretlenségét szükségszerűen feltérképezi. Hogy mi az, amit ebből van ereje felmutatni?
A boldogtalanság útjának Boldogkönyve.
(Fekete Sas Kiadó)

Hajdu Ferenc