Víztől simára koptatott kavicsot mint tojásdad vagy gömbformát, ha ujjpárnái közt sodorgat az ember, néha megérez valamit a kő ősanyag voltából. Sima, szinte selymes a tapintása, s hamar kéz meleggé válik. Jó érzés érintkezni vele. Valami ilyesmi tölthet el bennünket akkor, ha K. Grandpierre költeményeit olvassuk: jó érzés „benne lenni” e versvilágban. S a kavics metafora futhat tovább: minden költeménye fodrozón érzelmeket-érzületeket indít és láttat, akár a sima víztükörbe hullajtott kövecske.

A budapesti születésű festőművész-költő hosszú éveket töltött Kanadában, ahol az ottawai School of Arton tanulta a képi kifejezésmódnak a tehetség mellé elsajátítható mesterfogásait, s már ebben az időszakban is jelentkezett verseivel. A kanadai Szivárvány s a magyarországi Kortárs közölte első írásait. Jelenleg Érden él, ír, fest.
A kötet előszavából: „Ezek a versek a szépség csavarmeneteit képességünk lépcsőihez igazítják, hogy aztán békében, szeretetben lélegezzenek álmaink. A legkisebb hatás elve itt az egész kozmoszt új pályára állítja… Igen… Isten gondolatai vagyunk, önálló akarattal, cselekvőképességgel, versírás és olvasóképességgel. Mégis sokan nem tudják: verset olvasni muszáj!”
Meggondolandó, nehéz szavak ezek. Ugyanazt a felvállalt eltökéltséget sugározzák, mint a kötetben sorjázó versek. Arra az eltűnni látszó világra, életfelfogásra utalnak, amely humánummal átszőtt tudásról, érzelemről és őszinteségről, értékrendszerről szól, a mű, a munka, az alkotás becsületéről. Olyan benső térről, amelynek megtapasztalása, tudatos feltérképezése mintha ma már csupán az arra elhivatott néhányak kiváltsága lenne – pedig a meghívás, a lehetőség mindnyájunké.
(Magánkiadás, 2010.)
Hajdu Ferenc