Keszthelyi Rezső költészete olyan módon egyedülálló, tárgyszerűségében és „időtlenségében” megformált, mint egy természeti képződmény, amely „szemlélőjével” egészül önmagává – mint a fák, a tenger… mint a lüktetést egyszer s mindenkorra megőrző kövületté dermedt láva.

A dús vegetációjú szépségében és szikár kopárságában, eleve adott paradox voltában megidézett világ azt a valóságot jelenti, amely – ahogy Keszthelyi írja – „nemcsak személyes, véletlenszerű és egyszerű, amelyhez nem csupán újra meg újra elképzelt fogalmakkal és elhagyható érzelmekkel tartozom, hanem valamiféle állandó, személytelen és leélhetetlen anyagszerűséggel”.
Ebben a versvilágban a dolgok egyidejűleg kizárólag önmagukkal azonosak, és tárgyiasságukban személyessé, líraivá lényegültek, legyenek azok küszöbök, ökörnyálak, edények, takarók, szárukra törött dáliák nehézfonnyadású fejei. A természetes költői hang és a stilizáltság belső erőtere szerint rendeződő, végsőkig érlelt darabok egyfajta távolságtartó katarzis ritka élményét nyújtják.
Keszthelyi Rezső ritkán megszólaló költő. Hangvétele bensőséges, de nem személyes, gondolkodásra késztet, de csakis érzékletesen. A psziché közelében mozog, de nem pszichologizáló. Ezt az egyedi költészetet nem jellemzik nagy szavak, sem nagy lendületek. Dinamizmusa lassú, olykor alig-alig mozgó, de megakaszthatatlan.
A kortárs magyar líra legjobbika.

(Fekete Sas Kiadó, a kötet megrendelhető a kiadó internetes áruházában: www.feketesas.hu)
Hajdu Ferenc