XV. rész

Mihály bácsi szótlanul, egy intéssel beljebb tessékelte a házba Bélát, mutatta, hogy a konyhaasztalnál melyik székre üljön. Lassú, kissé reszketeg mozdulatokkal poharakat, félüvegnyi bort vett elő a nyikorgó ajtajú, opálosra fakult üvegezésű konyhakredencből, majd leült Bélával szembe.
Béla előhúzta a dózniját.

Cigarettát?
– Már nem szívom – mondta az öreg, miközben kitöltötte a bort a poharakba.
– Fulladt?
– Köhögtetett. Meg, hát nem is olcsó.
– Bizony, manapság mindennek megvan az ára. Pedig a forint jó, tartja magát, mint pléhkakas a háztetőn.
– Persze… Na, egészségedre!
– Egészségére!
Ittak.
– Te Bélus, hogyan is mondtad az előbb?
– Mit mondtam hogyan? A pléhkakast?
Az öreg megrázta a fejét.
–  Nem, azt a kapitalizmust.
– Ja, hát úgy, hogy abban a rohadt kapitalizmusban nem is lehetett élni!
Az öreg szúrós szemmel meredt Bélára.
– Azt a hétszentségedet – fakadt ki –, hát te akkor nem éltél?! A szüleidről, az ő éveikről, az őket körülvevő világról beszélsz! Még akkor is, ha minden, ha minden, de minden már csak a múlt. Hogyan lehet rohadtnak nevezni azt, ahonnan jöttünk? Micsoda egy ember lettél, Béluska?
– Lettem? Én lettem?! Még hogy én lettem…
– Most mit hőkölsz itten? Veled beszélek, te mondasz marhaságokat, hát persze, hogy te lettél ilyen faramuci ember!
Béla vállat vont.
– Faramuci? Ha maga úgy gondolja… De az igazság más, arról persze fogalma sincs. Csak ítélkezik.
– Hát mi az igazság?
– Az, hogy engem ilyenné tettek.
– Tettek?!
– Tettek.
– Kicsodák?
– Mindenki.
– Mindenki?
– Igen. Maga is.
– Én-e?!
– Maga!
– Azzal, hogy gyerekként beavattalak az erdőbe, a természetbe? Azzal, hogy megmutattam neked, hogyan kell csalsípot faragni, hogy megtanítottam, miként is olvasd a vadnyomot? Miről beszélsz, te fiú? Micsoda bolondságokat hordasz itt össze?!
– Engemet ez ilyenné tett.
– Hagyd ezt a marhaságot! Az embert nem teszik, hanem lesz! Méghozzá saját magától, csakis saját magától! Te már városi ember vagy, katona, jól láthatod, hogy egyre-másra változik a világ. De az ember az nem úgy változik, hogy kintről így meg úgy, hanem a lelke, az esze formálja. Mert csak egy példát mondok, amióta pár éve meghalt a Sztalin…
– …Sztálin – kottyantott közbe Béla. – Sztálin, Miska bátyám, á-val. Vagy – folytatta vihogva –, maga is hallgatja a Szabad Európa Rádiót…?
–  Nincsen itten olyan vétel – felelte rezzenéstelen arccal az öreg. – De én nem á-zok, mint a szamár, nekem a Sztalin az Sztalin. Szóval, hogy mondjam tovább a magamét, amióta pár éve meghalt a Sztalin, azóta fordulgat, fordulgatna az élet, de az emberek alig akarnak változni! Pedig ez a változás kívülről jönne, mégse hat rájuk. Vagyis ez megint csak engemet igazol, azt, amit az előbb mondtam: az ember az nem úgy változik, hogy kintről így meg úgy, hanem a lelke, az esze formálja.
– Na jó, lehet. De a milyenségét, a típusát azt alakítják ám!
– Alakítják? Most ezt kezded…?
– Igenis alakítják. Én pedig már egy alakított új típusú ember vagyok. Szocialista.
– A kutya húgyozzon a lábamra… Ez meg aztán mit jelent?!
Béla széttárta a karját.
– Azt nem énnekem kell tudni.
– No, de azt csak el tudod nekem magyarázni, hogy mi az az „új típusú” ember?
– Minek mindenre magyarázatot keresni? Ami van, az van! Lehet a dolgokat csűrni meg csavarni, attól a lényeg nem változik. Az én családomban mindenki a mieink ellensége volt…
– Mieink?! Kik azok a mieink?
– Hogyhogy kik? Csakis a dolgozó magyar nép!
– És ebben az országban nem mindenki az?
– Jajajaj, de nem ám! Sok itt az idegenszívűség, a rejtőzködő bérencség, az uram-bátyám rendszer visszasírása! Mert miként vélekedhetnénk azokról a parasztokról, akik álságból eldugják a terményt az éhes munkások elől? Vagy azokról a munkásokról, akik nem teljesítik a tervet, megcsúfolva ezzel a brigádtársaikat? És persze az értelmiségiek, az okoskodók, akik nem a párt útmutatásai alapján szövik a gondolataikat? Higgye el, Miska bátyám, rengeteg itt még a tennivaló, a gyomlálgató munka! Aki pedig nem érti meg az idők szavát, aki hátráltat és áskálódik, az nem tartozhat közénk! De nem akarok itt most szemináriumot tartani, hiszen nem ezért látogattam meg ezt a házat, csak az eltökéltségem okát mondom. Visszatérve arra, amit kezdtem, ahogy azt maga is jól tudja, az én családomban mindenki a mieink ellensége volt, hát nekem nem szabad azzá lennem! Megváltozott a világ, a burzsoázia összerohad, töpped, akár a levét kieresztő és elszáradó tök, az emberek meg mindannyian szocialistává alakulnak. Világszerte! Ezt hívják interraconalizmusnak… izé… internacionalizmusnak. A régi helyébe jön az új, a jobb, az emberségesebb.
– Emberségesebb?
– Az.
– Hát ezt te így látod?
– Így.
Az öreg beletúrt a hajába, értetlenkedve megrázta a fejét.
– Nahát – mondta elfúló hangon –, te aztán tényleg meghabarodtál, Béluskám. Te nem veszed észre magad körül az áldozatokat?
– Miféle áldozatokat?
– Például az apádat meg az anyádat. Vagy ha még emlékszel egyáltalán rájuk, ők nem áldozatok?
–  Halottak.
– Áldozatok! – hördült fel dühödten az öreg.
Béla kesernyésen elmosolyodott.
– Miska bátyám, maga nem is érti, hogy milyen fájdalommal jár az, amit most mondani fogok.
– Na?
– Az áldozat én vagyok.

(Folytatjuk)