XIV. rész

Béla az öreg szavai ellenére ruganyos, határozott léptekkel átvágott az udvaron. Egyenesen az elmállott, félig már összedőlt kukoricagóréhoz ment. Tétovázás nélkül – hiszen emlékeiből jól tudta, hol van a földbeásott, kitéglázott falú verem, ahová a húst meg a vadbőröket rejtette régen is az öreg – félrelökött néhány korhadt lécet, s egy hirtelen mozdulattal felrántotta a rejtekhelyet borító falapot.

– Nna – fújt egy nagyot. – Hát akkor ez itt mi? Tán lagzira készül? – kérdezte kissé kajánul, miközben mutatóujjával a verem mélyére bökött, ahol két szőréből kifordított nyúltest, és egy őzbak vödör vízbe helyezett feje volt látható.
– Drótba futottak – mondta szárazon az öreg. – Hagytam volna őket ott?
– Drótba a rossebet! Vagy már maga is ennyire leadja? Hurkol, mint egy nyavalyás vadorzó?
– Én aztán nem! – húzta ki magát Mihály bácsi. – Nem én tettem a drótot.
– Lőtte, igaz?
– Az emlegetett kapanyéllel, elvtárs?
Béla levette a sapkáját, és az öreg arcába nézve mondta:
– Dehogy, Miska bácsi. Avval a vén mordállyal, amelyik bent van a házban, a duplafalú szekrény oldalában.
Az öreg hökkenten bámult Bélára.
– A kutya mindenedet, csak nem…?! Azt a hétszázát… szszszsz… – sziszegett egyik lábáról a másikra állva Mihály bácsi –, csak nem te vagy az, Béluska…?!
– De bizony, én vagyok az, Miska bátyám, a Béluska! A Marjadi Béla!
Az öreg megtántorodott, Béla alig tudta elkapni, hogy a földre ne zuhanjon. Odasegítette a pár lépésnyire lévő fűrészbakhoz, az öreg annak a keresztlécéhez támaszkodott.
– Te, gyerek – mondta pár másodperc múltán –, most majdnem megöltél.
– Jaj, Miska bácsi, hiszen csak tréfáltam!
Az öreg végigbirizgálta Béla mellén az egyenruha gombjait.
– Tréfáltál? Ebben a mundérban?
– Ugyan már, bátyó, akármi van rajtam, azért mégiscsak én vagyok!
– Azt hittem, nem te vagy.
– Azért hülyéskedtem, mert láttam, hogy nem ismert meg.
– Éntőlem már mindent elvettek – mondta ingatva a fejét Mihály bácsi –, amit lehetett. A még a feleségemet is…
– …Márti néni?!
– Meghalt. Ott teregetett hátul – mutatott a ház mögé Mihály bácsi –, amikor az erdőből fejbe lőtték.
– Fejbe lőtték?!
– Igen, véletlenül, még a tavaly ősszel. Összeverődött itt egy kompánia, a párttitkár meghívására, hogy szarvast lőjenek. Kérdezte tőlem, hogy merre érdemes kajtatni, s én mondtam is neki merre, de megkeverte őket az erdő, eltévedtek, s megindultak mifelénk, a faluszél irányába. Közben meg pálinkáztak és lődöztek.
– De hát azóta a kurva háború óta nincsen is itt szarvas!
– Így tudták ők is. Nyulászni akartak a mezőn, meg őzet lőni. Én viszont elkottyintottam magam nekik, hogy a Mélyútnál meg a Sziklai réten bőgőhely van megint. Így hát inkább az erdőbe fordultak, mert a szarvas az jobban tetszett volna nekik, aztán meglett a baj. Én vagyok a hibás. Ha nem jár el a szám, az én Mártikám ma is élne…
– Ugyan, Miska bácsi, hiszen a mező is ide a házhoz torkollik a másik oldalról. Úgyhogy a baleset lehetett volna onnan is. Meglett, hogy ki lőtt?
– Senki se tudja. Még a szél lebbentette bokorra is puskázott mindegyik. Fene egy vadászlázuk vót! De hát ők maguk nem jöttek aztán ide, mert észre sem vették, hogy mi történt – mondta az öreg, és elhallgatott.
Sokáig nem törte meg egyikük sem a csendet.
– Na – szólalt meg végül Mihály bácsi –, te meg most elvetted volna a puskámat is. Amiről pedig tudod, hiszen sokat meséltem erről neked, még az apámé volt.
Béla hosszasan rázta a fejét.
– Én aztán nem vettem volna el, hiszen értem, mit jelent Miska bácsinak az a fegyver.
– Emlékszel rá?
– Emlékszem, pedig nem szabadna. Már megint úgy járok itt, mintha két életem volna. Az egyikről tudok mindent, nap mint nap tipródok benne előre, a másikra meg csak emlékszem, de az meg fojt. Hiába szakadozik, megfojt.
Mihály bácsi zavartan pislogni kezdett, majd elfordította a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta.
– Ami az embernek már nincsen meg, az minek bántja? – folytatta zavartalanul Béla, ügyet sem vetve az öreg megjegyzésére. – Talán az a sok gondolkodás veszi el a magamfajta eszét. Gyakran csak úgy elvagyok, mintha mennék előre, gyökértelenül… Aztán semmi. Nem jutok sehova. Kezdem az egészet újra… Énnekem múltam sincs…
– Ugyan. Fiatal vagy még. A múlt az sok-sok évtized után kezdődik. Akkor mozdul meg valami az ember lelkében.
– Hát én ezt nem értem. Egyáltalán, Miska bácsi, mi az a lélek?
– A lélek tesz emberré.
– Marhaság. Az embernek agya van, képzelete meg vágya. Na, meg ösztöne dögivel. Ettől lesz a legfontosabb önmaga – önmaga számára! Ezt írtja ki, jogosan, hozzáteszem és hangsúlyozom: jogosan a szocialista erkölcs. Mert a szocializmusban minden a népé, az összes benne élő emberé. Még az egyes ember is a többi emberé. Ezzel szemben a lélek, amit maga mond, az smafu. Nincs. Nem létezik. Nem is magyarázható.
– Béluska – mondta száraz, fakó hangon Mihály bácsi –, én nyolcvan fölött vagyok már, sok minden megéltem. Még azt is, hogy szerettelek, hogy tanítottam neked az erdőt. De most azt mondom, még ha elviszed ezért azzal a rusnya mundéroddal a puskámat, a zsákmányaimat vagy akár a vén életemet, hogy eredj te bitang kölyök! Eredj innen a fenébe!
Béla néhány másodpercig az öregre meredt, majd egy hirtelen mozdulattal átölelte és miközben kicsordultak a könnyei, azt mondta:
– Drága Miska bácsikám, maga a legfontosabb volt mindig is az életembe! Ne haragudjon, ha az ostobaságommal megbántottam…
– Hát – fejtette ki magát Béla karjaiból az öreg –, a hízelgés mindig jól ment neked! Én meg amúgy sem tudnék soha haragudni rád, így akkor minden rendben van.
– Bemegyünk a házba? Biztos van valami, amivel koccinthatunk erre a szép, újbóli találkozásunkra…
Az öreg nagyot sóhajtott, játékosan – ahogyan azt régen is gyakorta tette – megütögette Béla vállát, majd elindult a ház felé.
A bejáratnál egy pillanatra megállt, kicsit tétovázott, majd megszólalt:
– Anyád meg apád meghalt. Tudod?
– Tudom – hazudta rezzenéstelen arccal Béla, hiszen csak az anyja halálhírét közölték vele pár hónappal ezelőtt.
– Előbb anyád halt meg, aztán három hónap múlva apád utána ment – mondta Mihály bácsi. – Azt mondják, valahol a Hortobágy szélin vannak elföldelve, ott, ahová évekkel ezelőtt toloncolták őket. Nem hozatod haza a porhüvelyüket? Mégiscsak itt kéne nyugodniuk, ebben a földben, hiszen itt éltek.
– Itt éltek?! – fakadt ki Béla. – Abban a rohadt kapitalizmusban nem is lehetett élni!

(Folytatjuk)