Kedves Olvasó! E visszaemlékezés-sorozat következő részeiben egy újabb elűzött törökbálinti sváb család kálváriáját olvashatja. Mondják, az idő múlása és a feledés gyógyír a rossz emlékekre. Nem igaz. Vannak traumák, amelyek mélyen, kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe és a legszebb pillanatokat is képesek megkeseríteni.

Führinger Ferencné, született Gentischer Borbála mesél.

Második rész
Egy nagy rajzteremben szállásoltak el bennünket. A földön mindenütt szalmazsákok voltak. Jó meleg volt odabent. Hamarosan megérkeztek a környékbeli gyárosok, akiknek munkáskéz kellett. A legtöbben Süssenből jöttek, mert ott volt a legtöbb üzem. Sokféle munkához kerestek embert. Szerencsénk volt, hogy ide kerültünk. Az első vonat olyan vidékre vitte az embereket, ahová földművesek kellettek. Először mindenki orvosi vizsgálaton esett át, majd azután választottak közülünk a gyárosok. Mi Süssenbe kerültünk. A nőket és a gyerekeket busszal szállították, a férfiak a csomagokkal teherautón érkeztek. A községházán már vártak ránk. Mindenki kapott egy cédulát, amely a szálláshelye címét tartalmazta. Először egy iskolában kaptunk helyet, majd egy gyárban. Nagyjából mindenhol egy-egy hetet töltöttünk el. Bárhová is kerültünk, mindenhol kaptunk egy cédulát, amire rá volt írva, aznap hol ebédelhetünk – az egyikünk ebbe, a másikunk abba a kocsmába mehetett kosztolni. A kocsmárosoknak kellett bennünket ellátni. Csak ebédet kaptunk. Hogy reggelire és vacsorára mit ettünk – nem tudom, de az biztos, hogy nem sokat.
Négy hétig ugyanazt a ruhát viseltük, amit a vagonban – nem tudtunk megfürödni, átöltözni. Végre, amikor Süssenbe kerültünk, egy iskola tornatermébe kellett mennünk, ahol találkoztunk Janositz Katóval. Ismert mindenkit, otthon a községházán dolgozott. A süsseni polgármester és még néhányan egy asztal mögött ültek. Előttük papíron a családi névsor, kik és hányan érkeztek. Mi csak ott álltunk és sírtunk – ki fog hármunkat fölvenni? Éppen a közelünkben állt egy festőművész, aki három személyt akart fölvenni. És Janositz Kató ekkor azt mondta: „Führinger! Tik hárman vagytok éppen!” Megnézett bennünket és bólintott. Ő maga azonban nem tudott döntést hozni, meg kellett beszélnie a feleségével is. Arra kért, délután menjünk el hozzájuk. Úgy is lett. Odamentünk hát a gyerekkel, ők pedig kikérdeztek bennünket, kifélék, mifélék vagyunk. A végén azt mondták, másnap jöhetünk. Istenem. A megérkezésünk óta először fürödhettünk meg. Kicsi volt ugyan a lakás, de elég volt. Volt benne hálószoba, gyerekszoba, a fürdő volt a konyhánk. De hát jó volt így is.
Tizennégy évig laktunk ott. Jó helyen volt a ház, a falu közepén és jó emberek fogadtak be bennünket – amikor nekikezdtünk építkezni, azt mondták, ne építsünk, maradjunk náluk, mert a gyerekeik úgysem laknak velük. Ma más, idegen család lakik ott. Az öregek elhaltak, a fiatalok máshol építettek. De hát mink is akartunk magunknak valamit. A férjem építeni akart. Nézett telket, elintézett mindent, s fölépítettük ezt a házat. És most itt vagyunk majdnem 60 éve már. A Jóisten mindig kísért minket. Azt hiszem, lehet azt mondani, hogy szerencsénk volt. Semmink nem volt, nagyon szegények voltunk, de a Jóistenben bíztunk és ő megsegített minket.
Először a hatvanas években utaztunk haza. Orient Expresszel mentünk. Négy koffer volt nálunk, sok mindent vittünk. A határon kérdezték, mi ez a sok minden? Mondtuk, nagy a rokonság. Engedték. Úgy örültünk. Ma már nem mernék menni, nem bírnám ki. Lelkileg nagyon bánt. Akkoriban még fiatalok voltunk, de így is nagyon emlékszem rá, amikor az első hazautazásunk alkalmával fölmentünk a templomba, a Budai Miciék kíséretében. Amikor fölcsendült a „Zálogát adtad, ó Jézus” – én azt hittem, hogy összeesek. A férjem fölment a kórusra és beszélt a kántorral. Kérte, hogy a szentmise végén énekeljük el az „Isten áldd meg a magyart”. Ő azt válaszolta, azt nem lehet, csak a nagy emlékünnepekkor. De hát olyan sokan vannak itt Németországból – mondta az uram. A végén ráállt. És amikor zúgni kezdett az orgona, mindenki felnézett a kórusra – hát mi van itt máma?! Ez örökre az eszembe marad.

Hogy miért dobtak ki bennünket? Nem tudom. Semmilyen pártban nem voltunk. Az édesapánk betegen jött haza az első világháborúból és idehaza hamarosan meghalt. Akkor én hároméves voltam. Itt maradt a mama három gyerekkel. Pedig nekünk nem volt semmink, mégis el kellett mennünk. De hogy a hadiözvegy édesanyánknak is, az nem volt szép. Hát mit lehetett csinálni? Jó helyre kerültünk, jól megy nekünk. Ez a sors és ez ellen nincs tenni…

Ui.: Boriska néni a beszélgetés végén Ábrányi Emil: „Mi a Haza?” című, itthon, az elemi iskolában megtanult verséből mondta el az akkoriban neki kiosztott részt, amire a mai napig pontosan emlékszik, pedig a költemény háromoldalas, a másik felét – párbeszédes formában – az osztálytársa, Fallenbüchel Mariska mondta akkoriban.
Megkönnyezte.

Scheiblinger Péter