XII. rész

Béla késő délután Kutas Lajosnak, a falu pártitkárának irodájában ült. Ugyan azt még nem nagyon tudta, igazából mit is akar tőle a pártitkár elvtárs, sőt még csak nem is értette, hogy egyáltalán mit is akarhat, de miután két jó elvtársával érte küldetett Szabó Sándorék házához azzal, hogy igyanak meg már egy spriccert ezen a fülledt délutánon együtt, hát eljött. Ha az embert a falu első embere fröccsözni hívja, akkor mit tehet?

Megy és fröccsözik.
Kutas néhány ismerkedő és udvariaskodó szó (meg két pohár savanyú, felszódavizezett bor) után egy kosarat helyezett az asztalra.
– Itt ez a szerénység, elvtársam…
– Béla. Egyszerűen csak Béla.
– Köszönöm, Béla. No, hát tessék, itt ez a szerénység.
Béla átnyúlt az asztal fölött, kicsit megemelte a kosarat borító kendőt, belepillantott s meglepődve azt mondta:
– Liba!
– Kacsa, de szép nagy – javította ki Bélát Kutas. – A nejem tömte. Lesz ennek nyolcvandekás mája is. Egészségetekre!
Béla értetlenkedve nézett a párttitkárra.
– Mármint…?!
– Mármint arra gondolok, hogy az öreg Erzsi nénéd kibelezi, megsüti neked. Persze, ha sütve szereted. A máját meg beletörheti a zsírjába, tudod, dunsztos üvegbe, az meg jól ellesz számodra, ha visszamész a szolgálati helyedre.
– Zavarba hozol, elvtársam. Nem vagyok én ehhez szokva… Hm, azt mondod, nyolcvan deka?
– Minimum.
Béla vakargatni kezdte az orrát.
– Ezért kérettél ide?
Kutas Lajos nagyot fújva hátradőlt a székén.
– Is, elvtársam – mondta –, is. Meg tanácsot szeretnék kapni egy ügyben, mert nem tudom, hogy mit csináljak. Azt viszont igen, hogy a te beosztásodban és a te tapasztalati tudásoddal, no meg az itteni ismereteddel kisegíthetsz ebből a kalamajkából. Nagyon nehéz helyzetben vagyok.
– Ej, hát énnekem nem kell a nehézségeket magyaráznod – mondta kedélyeskedve Béla –, tudod, Lajoskám, én igazából vasas vagyok… vagyis voltam… de a beleérzésem még a régi!
A pártitkár összecsapta a tenyerét.
– Vasas?! Nahát! Én is, méghozzá nagyon! Persze mostanában magam szintén másfelé kacsingatok, ahogy a te szavaidból is kivettem… Honvéd? Dózsa?
– A szakágazatomat illetően vagyok vasas – mondta kis grimasszal az arcán Béla. – A háború után kivettek az iskolából és lakatosnak tanultam.
– Hű, de szép is az! – lelkendezett a párttitkár, miközben teletöltötte a poharakat.
– Bizony, szép – helyeselt Béla. – Ahogy az a vas megadja magát, te, Lajos, hát az valami csuda! Az ember a dolgos kezivel annyifélét farigcsálhat belőle!
– A vasból?
– Hát! Így mondjuk mink ezt szaknyelven. Talán értesz hozzá?
– Csak álmélkodtam Bélám, csak álmélkodtam. Egyébiránt segédmolnár volnék, ha…
Béla átnyúlt az asztal fölött, atyáskodva megpaskolta a párttitkár vállát, miközben átvette tőle a szót:
– Bizony: ha! Ha a párt nem emelt volna ki a népnyúzók karmaiból, ugye? Akárcsak engem. Mert bizony, Lajoskám, formáltam-farigcsáltam én azt a fémet meg drótot, de már akkor is az internacionalizmuson eszeltem! Aztán jött a sereg, a dolgozó nép szolgálata, meg a párt!
– Engem meg ötvenkettőben emeltek ki, azóta mezőgazdász vagyok pártmegbízásból szerte a megyében: hol itt, hol ott. Tavaly pedig kirendeltek ebbe a faluba párttitkárnak is.
– Az ilyen történetekben van a mi erőnk – mondta elismerően bólogatva Béla. – Úgyhogy ki azzal a nem könnyű nehézséggel… Megoldjuk, mint Anton Pavlovics a csokornyakkendőt! Hát ehhez mit szólsz?! – röhögött fel harsányan. – Mint Anton Pavlovics a csokornyakkendőt!
Kutas Lajos az asztalt csapkodva nevetett.
– Jó, jaj, de jó!
Rágyújtottak.
– Na, akkor ki azzal a nehézséggel – mondta kifújva a füstöt Béla –, ami az előbb úgy beléd szorult. Bizonyára úgyis csak valamiféle mákszemnyi dologról lehet szó.
Kutas apró szemeivel riadtan pislogott Bélára.
– Beletrafáltál, elvtárs! Vagy tán tudtad is? Merthogy egy Mák Sándor nevezetű személyről lenne szó.
– Uszít?
– Nem.
– Szabotál?
– Hát… bizonyos értelemben. Ugyanis eltűnt. Nem hallottál róla?
– A jó fenébe hallottam volna róla, ha most mondod, hogy eltűnt?! – fortyant föl Béla.
– Nem úgy gondoltam, hogy most, hanem hogy régen, amikor itt laktál.
Béla a homlokát ráncolta, csücsörített a szájával, még cuppogott is néhányat, mint aki erősen gondolkodik.
– Hm – bökte ki végül –, emlékszem valami Mákra… Mintha az lett volna az igazi  vezetékneve a Bolond Ilonnak…
– Ez Sanyi, Bélám, Sanyi!
– Nem vagyok hülye! – mordult a párttitkárra Béla, miközben mérgesen belesuhintott öklével a levegőbe. – Csak azt idézgetem, hogy volt ilyesmi vezetéknevű nőszemély a faluba. De igazából mindenki csak Bolond Ilonnak csúfolta, mert hiányzott egy-két kereke. Te, képzeld – folytatta enyhülten –, ez még arra is képes volt, hogy pár fillérért vagy egy kisfröccsért hátrajött velünk kamasz kölkökkel a kocsma udvarába, és a fabudi mellett lehúzta a bugyiját, megmutatva nekünk a micsodáját!
A két férfi összekacsintott, percekig rázkódott a nevetéstől.
– Na – mondta végül megkomolyodva Béla –, nézzük akkor együtt a lényeget. Ki tűnt el?
– A Mák Sándor.
– Az meg kicsoda?
–  Annyit tudunk róla, hogy valamikor harmincnyolcban vagy harminckilencben születhetett, állítólag Jónáson. A faluba két vagy három éve került, hogy honnan, meg hogy miért, azt homály fedi. Alkalmilag hol itt húzta meg magát, hol ott.
– Várj elvtársam – szakította félbe a párttitkárt Béla. – Felgyorsítjuk az eseményeket. Majd én körülírtan kérdezek, ebben nagy rutinom van. Szülők?
– Ismeretlenek.
– Vagyon?
– Semmi.
– Testvérek?
– Ismeretlenek.
– Háború?
– Gyerek volt még. Annyi bizonyos, hogy fagyás miatt amputálták négy lábujját, a bal kézfejét pedig valami rohadt kulák cséplőgépe zúzta szét. Nagyon dadogott, se írni, se olvasni nem tudott.
– Egyéb?
– Semmi. Ennyi ez a lelencivadék Mák Sándor. Most meg nincsen meg.

(Folytatjuk)