XI. rész

– Üres a templom? Hát miért baj az? Majd csak kitalálnak az elvtársak valamit rá.
Az öreg elkerekedett szemmel nézett Bélára.
– No, hát aztán mit találhatnának ki? – kérdezte.

Béla megvonta a vállát.
– Nem mindegy? Egy akkora hodályra mindig akadhat ötlet.
– Hodályra?
– Arra.
– Tényleg hodályt mondtál?
– Hát! Népgazdaságilag az semmi más. A gazdaságunkat pedig erősíteni kell, mert az imperialisták nem nyugszanak. Én mondom, Sándor bácsi, hogy azok a gazemberek soha nem nyugszanak!
– De… hát éppen ezért baj, hogy üres a templom. Ott lehetne erőt meríteni az ellenük való harchoz.
– Imával?
– Imával.
– Misével?
– Misével.
– Gondolja?
– Tudom – hunyorgott az öreg. – Sőt szerintem te segíthetnél is ebben. Beszélhetnél a Huszta elvtárssal, hogy nyittassa csak ki azt a templomot. Kell az a harchoz! Rád biztos hallgatna, hiszen mégiscsak katonatiszt vagy!
– Őrmester.
– Nem mindegy?
– Fontos tisztség, annyi biztos…
– Fontos hát! A dolgozó népet védő fegyveres testület tagja! Kire kellene hallgatnia, ha nem rád? Meg aztán… a papot is vissza kellene hozatni, hiszen nélküle nem lehet erőt meríteni.
Béla harsányan felnevetett.
– Hát ez jó – mondta vidáman. – Majdnem komolyan vettem, hehe, Sándor bátyám, hihi, a szavait. Micsoda címoldala lennék a Szabad Népnek! Hehe, az ávó, a kék ávó őrmestere klerikális propagandát folytat vidéken… Sándor bácsi, ezért engem felakasztanának! Meg, hogy mondjam az őszintét, ha ilyet tennék, hát szemen is köpném magam!
– Persze, persze – mondta kényszeredetten az öreg. – Az ember meg vigyázzon a szeme fényire… Na, khk – krákogott – megnézzük a kertet?
– Inkább visszadőlnék kicsit – mondta ásítva Béla. – Hosszú volt a tegnapi nap.
Az öregek magukra maradtak a konyhában.
Sándor bácsi maga elé meredve, szórakozottan babrálta a viaszosvászon abrosz sarkát, Erzsi néni kevéske vizet öntött egy pléhlavórba és a kályha szélére húzta.
– Majd később elmosogatok – mondta halkan.
– Te, Erzsi – szólalt meg az öreg –, ebből a Béla gyerekből nem lett ember.
– Dehogynem, papa.
– Nem lett – makacskodott az öreg.
– Csak éretlen még. Telebeszélték mindenfélével a fejét, ő pedig ettől teljesen meg van zavarodva. Majd letisztulnak benne a dolgok, akkor aztán megemberesedik.
– Úgy látod?
– Minekünk nem szabad máshogyan látni.
– Olyan volt…
– Igen?
– Eddig olyan volt, mintha a fiúnk lett volna.
– Ezt kell éreznünk ma is. Hibás, de olyan, mintha a fiúnk volna. Talán nem is tehet arról, hogy hibás.
Az öreg néhány percig hallgatott. Végül rekedten azt mondta:
– Én nem akarok ilyen gyereket.
– Papa, nem szabad így beszélned!
– Ugyan, Erzsi, miért nem? Valakitől csak tudnia kell az igazat!
– Persze – perelt az asszony –, így aztán tőled fogja tudni, amikor úgy mondod, hogy nem is hallja!
– Hallja.
Erzsi néni meghökkent.
– Hogyan hallaná – kérdezte –, amikor nincs itt?
– Ott áll az ajtó mögött – bökött ujjával a szoba felé az öreg –, és hallgatózik. Nem tud kivetkőzni magából, ilyet csináltak belőle. Ezért nem lett ember.

Béla bíborvörös arccal hátrahőkölt kissé, hiszen tényleg úgy volt, ahogy Sándor bácsi mondta: ott állt a csukott ajtó szoba felőli oldalán, és hallgatózott.
Most megfordult, és lábujjhegyen, ügyelve arra, nehogy a fakó, de tisztára súrolt padló megnyikorduljon, az ágy felé indult. Szíve hevesen vert az izgalomtól, mert félt, hogy kinyílik háta mögött az ajtó, bekukkant valamelyik öreg, neki pedig megszégyenülve be kell akkor vallania, hogy kihallgatta őket.
Elérte az ágyat.
Lassú, óvatos mozdulatokkal lefeküdt.
Alig fordult a fal felé, amikor meghallotta, hogy halkan rezzen a kilincs, kicsit nyikordul a nyíló ajtó, majd kisvártatva ismét halk neszt adva, becsukódik.

Erzsi néni fejcsóválva nézett a férjére.
– Alszik – mondta. – Olyan fáradt, hogy még a csizmáját se rúgta le.
– Nagyon beivott az este.
– De akkor se fülelt. Miért is tenne ilyet? Ráadásul éppen velünk.
Az öreg rákönyökölt az asztalra.
Hallgattak.
– Na – simította meg a férje vállát kis idő múlva az asszony –, miért nem mondasz erre semmit?
– Mit mondjak?
– Hát legalább azt, hogy tévedtél.
– És ha becsapott?
– Jaj, apus! Hát mi a csodát akarna észrevétlenül megtudni tőlünk? Az kérdez, amit csak akar, mindenre felelünk neki. Nincsen minekünk takargatni valónk! Ezt nagyon jól tudja Bélus is!
– Jól van – mondta az öreg –, bizonyára tévedtem. Úgy látszik, ha az ember megvénül, nagyon bizalmatlan lesz. Mindenkivel nagyon-nagyon bizalmatlan.
– Kérsz még egy kis kávét?
– Malátát, Erzsikém – mondta az öreg, és felállt az asztal mellől. Odalépett a konyhaablakhoz, kicsit félrehajtotta a függönyt, s kibámult a kertre.
– Most kérsz, vagy nem kérsz?
– Nem kérek. Így is olyan keserű a szám.

(Folytatjuk)