VIII. rész

Nagyon lassan, szinte ólomlábakon múlt el a december hátralévő része. Béla úgy érezte, mintha állna vagy legalábbis egyhelyben topogna az időben. Mindig ugyanazok a történések: felkelés, tisztálkodás, reggeli, szolgálat, ebéd, szolgálat, vacsora, szolgálat, takarodó. Unalmas, döglött napok. Néha-néha egy kis szeminárium, de semmi más.

Még riadógyakorlat se.
Béla kissé elszontyolodva konstatálta azt is, hogy a gyűrött, szamárfüles, kopottas képű szexújságok (amelyek kizárólag elkobzások útján kerültek a laktanya közkezére) forgatása sem okoz számára már izgalmat.
Meg sem mozdul tőlük a nadrágja.
Ezekben a napokban mindössze két rendkívüli esemény történt.
Ám egyik sem volt senki számára túl érdekes ahhoz, hogy hosszabb ideig beszédtéma legyen a katonák között. Az egyik az volt, amikor néhány bajtárs levágta a szakács macskájának a farkát, s ledobták a tetőről, hogy vajon talpra esik-e? Röhögve viccelődtek másfél napig azon, hogy a macska – egyébként szép, selymes szőrű kandúr – földet éréskor szinte azonnal kitörte a nyakát. Alig vonaglott egyet-kettőt.
A másik pedig az, hogy Szalai Jóska, a B. század egyik rajparancsnoka főbe lőtte magát vagy ahogy a halottat megtaláló katona mondta: „Leszedte a fél fejét a nyakáról. A saját fél fejét”. De erről sem beszéltek sokáig, a hivatalos jelentés pedig véletlen balesetről szólt, nem öngyilkosságról. Szalai Jóska fényképe másnap kikerült a Dicsőség táblára, mint aki a dolgozó nép szolgálata közben halt hősi halált. Huszonegy évet élt.
Bizonyára így is büszkék voltak rá a szülei.
Ami némi felüdülést, kizökkenést hozott Béla számára ezekben az időkben, az Major főhadnagy személyéhez kapcsolódott. Major főhadnagy – a B. század parancsnoka –, az állandóan enyhe és középsúlyos alkoholos állapot között leledző, szőke, szeplős, vékonyarcú tiszt, valamiért kedvelte Bélát, s ha tehette, átruccant hozzá a körletbe.
– Mi van fószerkám – szokta vigyorogva mondogatni, ahogy lezuttyant egy székre –, mi van a meztelenkedő újságban? Hogy vannak azok harisnyakötős, hímzett melltartójú imperialista lotyók?
Ilyenkor Béla mindig hangosan felkacagott, beletúrt a hajába (ez amolyan szokássá kezdett válni nála nevetéskor), s azt mondta:
– Ellapoztuk őket, elvtikém, száraz gatyával ellapoztuk!
– Na csak azé’ – röhögött Major főhadnagy –, mer’ vannak minekünk pártkönyvesek is. Előbb azokat kell kiszolgálni! Nehogy má’ a szocialista valag maradjon parlagon! Van valami piád, tesókám?
Soha nem kezdték másképp a társalgást.
Szalai Jóska halálának másnapján is beállított Bélához Major főhadnagy, kicsit ugyan részegebben a szokottnál, de az állapotához képest artikulált, tiszta beszéddel. A szokásos (szinte köszönés helyetti) szavak elhangzása után azonban nem kért azonnal piát, nem tesózott.
Viszont elsírta magát.
– Az a marha – hüppögött –, szétlőtte a fejét! Hogy merte ezt megtenni?! Sose cseszegettem többet a kelleténél… Szerettem, őrmesteri csillagot szereztem neki… Ő meg itt meghal nekem?! Normális dolog ez, te, Béla, normális dolog ez? Így meghalni?! A mi társadalmunk egy egészséges társadalom, ebben nem lesz öngyilkos senki! A mi hadseregünk egy egészséges hadsereg, ő meg öngyilkos lesz… ő meg… hát hogy mert öngyilkos lenni, ez a kis vakegér?!
– Baja volt – mondta szárazon Béla.
– Frászt! Arról tudtam volna.
– És ha nem?
– Marhaság. Ilyen nem lehet.
– Ne emésszed magadat.
– Miért csinálhatta?
– Nem talált kiutat abból, ami nyomasztotta.
– Egy túrót! Nem foglalkozott az semmivel.
– Hazudott. Elfedte a problémáját.
– Előttem?! A parancsnoka előtt?! Mit a parancsnoka… az apja voltam! Az anyja! A családja! Az elvtársa! Van pálinkád?
– Így van – helyeselt Béla –, mink egy nagy család vagyunk. Ezt egy góré már mondta nekem.
– Tesókám, azt kérdeztem, hogy van-e pálinkád?
– Krumpliból – bólintott Béla. – Rettenetes az íze, élesztős nagyon, és igen büdöset lehet tőle böfögni… De ütni, azt üt!
– Csak ne hánytasson – mondta grimaszolva Major főhadnagy.
– Az én bendőmet még nem forgatta meg.
– Akkor jó. Hozzad.
Béla a szekrényéhez lépett, beletúrt a cókmókja közé, s némi kajtatás után kihalászta a fémkulacsát. Megrázta, hogy megbizonyosodjon: mindkettőjük számára elegendő folyadék lötykölődik-e benne. S mivel megfelelő mennyiségűnek találta, elégedetten becsukta a szekrényajtót.
Visszafordult a főhadnagy felé.
A főhadnagy azonban már nem a széken ült, hanem féloldalasan felkucorodott Béla ágyára, és fehér bőrén rikítóan felpirosló szeplőkkel az arcán, békésen aludt. A szája résnyire nyitva volt, s egy habos szélű nyálcsepp imbolygott az ajkán: minden levegővételnél visszahúzódott a főhadnagy szájába, kilégzéskor pedig újra előbukkant.
Béla szórakozottan letekerte a kulacs tetejét, kortyolt az italból. Szinte pislogás nélkül a főhadnagyot figyelte. Elégedetten elmosolyodott, amikor az alvó tiszt szájszélén fel-felbukkanó nyálcsepp nem tűnt el többé, hanem tajtékos széllel terebélyesedni kezdett, majd átbukkanva alsó ajkának peremén, lassan legördült az állán.
– Már a száddal is bőgsz, tesókám – mondta félhangosan. – Ez bizony a gyengeség jele. A nagyon nagy gyengeség jele.
Béla ismét ivott a pálinkából, majd szorosra tekerve a kupakot, visszahelyezte fémkulacsát a szekrénybe. Leakasztotta köpenyét a fogasról, óvatosan a test körvonalaihoz igazgatva betakarta vele a főhadnagyot.
Lekapcsolta villanyt, és kilépett a folyosóra.

(Folytatjuk)