Kerthelység

2010. nov 30.

Hajdu Ferenc: (F)élhetsz máshol

Írta: admin Kategória: KULTÚRA

VI. rész
Amikor kiszálltak az autóból, a kocsi-parancsnok suttogva azt mondta:
– Nem kell ám becsukni az ajtókat, hadd szellőzködjön ki csak a kanszag…
– Hát tehetek én arról – morgolódott az egyik katona –, hogy disznósajt volt vacsorára? Az puffassza így az ember hasát.

– Ne pofázzon már annyit – sziszegte a tiszt. – Akcióban vagyunk!
Ahogy az alacsony léckerítéshez értek, az udvar felől egy halk, figyelmeztető vakkantás hallatszott.
– Azt a szakramentumát – káromkodott az egyik katona –, itt kutya is van! Mit gondoltok, elvtársak, mekkora dög lehet?
– Az csak egy öreg puli – mondta Béla.
– Honnan tudod?
– Ismerem.
A kutya hangos ugatásba kezdett.
– Kussoltasd már el!
Béla átugrott a kerítésen, és szólongatta, hívogatta a pulit.
– Pamacs, Pamikám! Gyere, gyere ide kutyus… Hát nem emlékszel rám? Kutyikám, gyere, gyere…
A kutya felismerte Béla hangját, s az idegen katonaszag ellenére odafutott hozzá, ugrált körülötte, megnyalta a kezét, s örömében hangos csaholásban tört ki.
– Marjadi – mérgelődött a tiszt –, hallgattassa már el! Sózzon oda!
– Hogy mit csináljak?
– Üsse le puskatussal!
– Ezt a kutyát?
– Ne marhuljon, naná, hogy ezt! Most azonnal vágja fejbe!
– Ezt… ezt én nem tudom.
– Nem?!
– Jelentem, ez az én kutyám volt…
Hirtelen megvilágosodott a ház egyik ablaka.
– A ménkű essen magába! – fortyant fel a tiszt.  – Csinálja!
Béla teljesen megzavarodott az agyában cikázó gondolatoktól. Szerette Pamacsot, szerette Szabóékat – ugyanakkor szerette volna magát kőkemény kék ávósnak láttatni a felettese és katonatársai előtt. Egy igazi őrmesternek. Hirtelen elhatározással felemelte a puskáját, néhány pillanatig tétovázott, majd szinte vaktában lesújtott a puskatussal az ugrándozó kutyára. Az állat azonnal összerogyott, s a vidám csaholást rémült, fájdalmas vinnyogás váltotta fel. Béla könnyezni kezdett. De összeszorította a fogát, ismét felemelte a fegyverét és ütött. Azután újra, újra meg újra.
– Hagyja abba, Marjadi – szólt rá a tiszt –, nem lássa, hogy döglött?
Béla kissé előregörnyedten, lihegve állt.
– Talán nem is szenvedett – mondta.
– Hát – vigyorodott el a tiszt –, sokat biztos nem. Elég lett volna két suhintás is egy ilyen nyeszlett jószágnak, maga meg péppé agyalta. Na fiúk – intett a többiek felé –, nyomás a házba! Ha jól látom – bökött a kivilágított ablak felé –, már várnak minket…
– Főhadnagy elvtárs…
– Mi van, Marjadi?
– Ha lehetne, én…
A főhadnagy éles hangon közbevágott:
– Áhá, tökös barátom, tehát nem akar bejönni a házba?
– De… vagyishogy… csak…
– Mi „csak”?
– Főhadnagy elvtárs – nyögte ki végre Béla –, csak azt akarom kérdezni, hogy eltemethetem?
A tiszt néhány pillanatig gondolkozott, majd egykedvűen megvonta a vállát.
– Tudja mit? Temesse. Ha már úgyis a maga kutyája volt…
Béla kis ideig mozdulatlan maradt, s csak nézett bele a sötétségbe, mintha valami jelet, fényt várna. Aztán hagyta, hogy a puskaszíj lassan kicsússzon a kezéből és a fegyver zajtalanul elfeküdjön a földön. Sóhajtott, majd elindult a fészer felé. Jól tudta az utat, hiszen az elmúlt években számtalanszor megtette azt. Nem okozott gondot, hogy jóformán semmit sem lát, csak sziluetteket. A tyúkól előtt megtorpant, mert az eszébe jutott, hogy Erzsi néni mindig az ólajtó előtt felejti a vizesvödröt, amibe az aznap összeszedett tojásokat szokta lemosni. Csizmája talpával lassan a talajt csiszatolgatva lépett előre, s lábával nemsokára bele is akadt a vödörbe. Lehajolt, kitapogatta a fülét, és az ól falához helyezte az edényt. A fészerben hamar megtalálta az ásót, emlékezett rá, hogy hol a helye. Megfogta a szerszámot és a melléképület mögötti udvarrészre ballagott. Úgy gondolta, oda, a két almafa közé fogja temetni Pamacsot.
Ásott. Munka közben picit megizzadt, feltolta homlokáról a sapkáját, és a zubbonyújába törölte a verejtékcseppeket. Már nem könnyezett, s csak egy pillanatra rezzent össze, amikor a házból kiabálás hallatszott, tompa puffanásokkal, ijesztő zörejekkel kísérten. Ahogy folytatta a gödör mélyítését, az ásó éle megakadt valamiben. Béla megpróbált kicsit arrébb új fogást találni a szerszámnak, de ott sem tudta belenyomni a földbe. Fújtatott. Letette az ásót, és a sötétben kézzel igyekezett kitapogatva megállapítani, hogy mi akadályozza a sír elkészítésében. Nyirkos, enyhén csuszamlós, jó férfikar vastagságú gyökér akadt a kezébe. Kis tétovázás után úgy döntött, hogy nem vágja át, hanem kikaparja alóla a porhanyós talajt, s majd a gyökér alá bebújtatja a kutya tetemét.
Ahogy az összezúzott, kicsi puli testére kaparta földet, Bélának az eszébe jutott, hogy nem ez az első temetés, amelyet így – szinte tapogatózva a sötétben – elvégez. Úgy hét vagy nyolc éves lehetett, amikor egy mennydörgős-villámlós nyári zivatart követően talált egy madárfiókát. A fióka egészségesnek látszott, s Béla úgy döntött, hogy felneveli. Papundekliből készített neki házat, amelyet apróra tépkedett barna zsírpapírral bélelt ki, az egyik oldalát pedig teljesen kivágta: ide régi, rozsdás bicikliküllőkből készített rácsozatot. Az anyja mondta neki, hagyja már azt a fél kopasz rusnyaságot, hiába vesződik vele, úgyis megdöglik hamar. Béla azonban dacosan kitartott, s főtt krumpli darabkákkal, nyári alma csipetkékkel, elcsent hús golyócskákkal etette a madarat. Úgyis megdöglik hamar, ismételgette az anyja, mert hiányzik neki a begytej. S valóban, Béla minden igyekezete ellenére, a kismadár a harmadik nap reggelén kimerevedett, élettelen testtel feküdt a dobozkájában. Béla egész nap úgy tett, mintha etetné, gondozná a fiókát. Éjszaka pedig kilopódzott a házból, kézzel kapart neki egy lyukat, s abba temette. Másnap pedig azt hazudta az anyjának, hogy elengedte: repüljön, éljen ott, ahová tartozik. Az anyja fejcsóválva nézte egy darabig, majd két ujjával finoman belecsípett Béla arcocskájába, és azt mondta:
– Nagy kópé vagy te, kisfiam!
Béla összedörzsölte a tenyerét, hogy lejöjjön róla a rátapadt föld, a nadrágját is megcsapkodta néhányszor, nehogy foltos maradjon. Azután levette a sapkáját és rágyújtott egy cigarettára.
– Pamacs – mondta halkan. – Kicsi Pamacs…
Ajtócsapódásra, röhögcsélésre, léptekre lett figyelmes.
– Marjadi! – kurjantott a tiszt.
– Jelen! – kiáltotta Béla.
– Hol van, elvtársam? Temet még, vagy már csak imádkozik…?!

(Folytatjuk)



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!