V. rész
Béla elégedetten nézegette magát a tükörben. Feltette a tányérsapkát, fordult kicsit jobbra, fordult kicsit balra, előrébb lépett, hátrált keveset, lábujjhegyre állt, behajlította a térdeit. Végül levette a sapkát, feszesen kihúzta magát, jobb tenyerének lapjával finoman, érzékletesen végigsimított kék színben pompázó váll-lapján, s elégedett sóhaj közepette kacsintott egyet a tükörképének.
– Őrmester elvtárs – dörmögte.
Fél tizenkettőkor indultak. A sofőr – egy hórihorgas, egérarcú, szinte teljesen kopasz szakaszvezető – hosszasan mérgelődött az út elején, hogy miért pont egy alig bejáratott motorú kocsival kell éjszaka zötykölődni, ráadásul nemsokára buckás-gödrös földutakon, az Isten háta mögé valami gané módos parasztgazda házához. Még a kormánykereket is ütögette dühében, de amikor a kocsi-parancsnok már másodszor mordult rá, hogy „kuss!”, elhallgatott.
Béla összehúzódva ült az egyik hátsó ülésen, sapkáját a szemöldökére húzta, száját szorosan összeszorította. Nem volt ínyére ez a szolgálat…
– Ma éjjel leakciózzuk a maga falujából azokat a Szabóékat! Most aztán visszaadhatja nekik kamatostól, hogyha piszkálták valaha – röhögött az eligazítást tartó főhadnagy Bélára még délután.  – De ugye, elvtárs, nem bánja, hogy ide lett beosztva?
– A dolgozó népet szolgálom! – mondta Béla, összecsapva a bokáját.
– Maga tudja – vigyorgott a főhadnagy. – Elvtárs, felfoghatja ezt amolyan próbatételnek is. Meglássa, ha rendesen teszi a dolgát, nem fog számítani, hogy ismeri őket. Úgy kell csinálni, mint aki nem ismeri őket! Mert ugyebár a mi filozófiánk az, hogy akit nem ismerünk, avval úgy teszünk, mintha ismernénk, akit meg ismerünk, avval idegenül bánunk. Világos?
– Világos.
– Ezt nagyon halkan mondta, Marjadi elvtárs. Világos?
– Világos!
– Csak segíteni akarok magának, Marjadi. Látom én, hogy milyen lelkes gyerek. Meg a százados elvtárs is szólt. De én egyébként is szívesen egyengetem aztat, akiből tökös katonaember válhat. Lássa, milyen hamar őrmester lett?
A sötét autóban kucorogva, Béla gondolataiban az eligazításon hallottakat lassan elnyomták azok az emlékképek, amelyek a falujában élő Szabó Sándorékról derengtek fel benne. Azokról a Szabóékról, akiket hamarosan többedmagával le fog „akciózni”, ahogy azt a főhadnagy elvtárs említette.
Sándor bácsiékat egészen kicsi gyermekkorától kezdve ismerte, hiszen alig hatháznyira laktak egymástól. Erzsi néni (Sándor bácsi felesége) pedig naponta átjárt hozzájuk tejért. Béla egy pillanatra elérzékenyült, sőt némi büszkeséget is érzett, mert eszébe jutott, hogy az ő apjának volt a legjobban tejelő tehene akkoriban a faluban. Mézesnek hívták az állatot, s járás közben úgy himbálózott a tőgye, hogy akár egy kiskamaszt is fellökött, ha az túl közel állt hozzá. Erzsi néni meg tőlük hordta a tejet, a felesleget is, mert túrót, tejfölt s néha még sajtot is készített belőle. Ilyesmire Béla anyjának nem jutott volna ideje, hiszen neki a báróéknál kellett dolgoznia.
Bélát megbökte a mellette ülő katona.
–  Elaludtál?
– Dehogy – mormogta Béla zavartan. – Csak gondolkodtam.
– Akkor kivennéd a tártáskád szélit a bordáim közül? Piszkosul töri már az oldalamat…
Béla fészkelődve összébb húzta magát.
– Elnézést. Szűk itt a hely.
A sofőr felvihogott.
– Szűk ám, mint a faros lány legalja… – mondta heherészve. – Kényelmes kocsi ez, a legújabb szovjet fejlesztés. De katonailag! Nem nagyvalagú ténsasszonyoknak szánták…
Nagyot huppant az autó. A Béla mellett ülő katona már éppen káromkodni akart, megrángatva az oldalát ismét megnyomó tártáskát, amikor a kocsi-parancsnok hátrafordulva azt mondta Bélának:
– Na, Marjadi, letértünk a műútról. Innen mondhassa maga is az irányt.
Béla előrehajolt.
– Egy darabig egyenesen kell menni. Aztán ha elérünk a keresztig, akkor ott jobbra.
–  Útkereszteződés lesz? – kérdezte a sofőr.
–  Olyasmi – felelte Béla. – Az egyik út megy balra, de csak pár száz méterig, ott belefut a szántókba, a másik jobbra, az vezet a faluig. A kereszt meg kőből van… Ni – mutatott előre –, már látszik is!
Az autó fényszórói megvilágították a hófehérre meszelt keresztet, amely a sötétben szinte szemkápráztatóan fénylett.
– Ez egy feszület – mondta a sofőr.
– Igen – helyeselt Béla. – Az öregek itt a faluban azt beszélték róla, hogy még 1918-ban emelték azért, hogy innen ne vigyenek többé senkit katonának. Az első világháborúból ugyanis ide nem tért vissza senki.
– Senki?
– Senki. Akiket bevonultattak, mind meghaltak.
– Na, és azóta nem vonult innen senki?
– Dehogynem – mondta Béla. – A második világháborúba is elvitték a férfiakat. Meg, hát, ugyebár én is itt vagyok, innen soroztak.
– Akkor sokat értek ezzel az objektummal a falubeliek. Viszont az látszik, hogy frissen meszelték. Ilyenre jut az idejükből, de közösségbe állni, rendesen beszolgáltatni, azt nem, az büdös nekik.
– Öregek már – mondta csendesen Béla. – Ez egy elöregedett település.
– Ezt most hogyan érti az elvtárs? – kérdezte élesen a kocsi-parancsnok.
– Csak úgy – mondta nagyokat nyelve Béla –, hogy félnek a változástól, az újtól. Nem ismerik, hát inkább visszahúzódnak tőle.
– Marhaság – legyintett a kocsi-parancsnok. – A szocializmus nem a változás, nem az új, hanem a jelen!
Hallgattak.
A sofőr kisebb sebességfokozatba kapcsolva, óvatosan kerülgette a földút kátyúit. Néha még halkan fel is szisszent, ha olyan útszakaszon hajtott éppen keresztül, amelybe a lovas kocsik kerekei mély járatot vájtak.
Béla ismét a gondolataiba merült.
Pamacs jutott az eszébe, a kis fakó pulikutya. Miska bácsi, a vadőr hozta vagy jó tíz évvel ezelőtt a szomszéd falu juhászától. Bélának szánta, ajándékba. Az anyja azonban nem engedte megtartani, még le is szidta, meggondolatlan vénembernek nevezte Miska bácsit, hogy annyi kiscsibe, meg kacsa közé hogyan gondolhatott kutyát… Béla hiába kérlelte az, hogy ő mennyire, de mennyire szeretné ezt a kiskutyát, az anyja nem tágított. Szabó Sándor bácsinak esett meg a szíve rajta: felajánlotta, hogy ő magához veszi Pamacsot, Béla meg akkor és annyiszor megy át a kutyához, amikor és amennyiszer csak akar. Így is történt. Béla, főleg ha az anyja éppen dolgozott, félnapokat is eltöltött Szabóék portáján. Játszott a kutyával, tanítgatta, s ha úgy adódott, Szabóéknál ebédelt vagy vacsorázott.

Szabóék pedig egyre jobban megkedvelték Bélát, aki éveken keresztül, még a bevonulása előtti időkben is gyakran átjárt hozzájuk. Szabó néni, a csontos, sovány, mindig szomorú asszony, gyakran elrévedt szemmel nézte Bélát, a fiára gondolhatott ilyenkor, akit negyvenhétben széttépett egy akna.
– Kapcsolja le a lámpákat – mondta a kocsi-parancsnok a sofőrnek. – Na, Marjadi, merre van az a ház?
– Balra, a második utcában. Könnyű lesz felismerni, óriási szederfa áll az udvarán – felelte rekedtes hangon Béla.
– Hülye – mondta a sofőr. – Hogy lássam a fát, ha ilyen töksötét van?
(Folytatjuk)