IV. rész

Béla hajnal felé heveredett le az ágyára. Egyedül volt a meszelt falú, koszfoltos teremben, a többiek őrszolgálatra vagy konyhai beosztásra mentek. Béla nagyot sóhajtott, azután az összehajtogatott, szúrós pokróc sarkát begyűrte a tarkója alá, s addig forgolódott, amíg a lepedőt annyira kihúzta a dereka alól, hogy a hasára terítse. Megrögzültek benne anyja régen mondott szavai, aki mindig arra intette: bármilyen melege is van, ha fekszik, a hasát és a derekát takarja be. Akármilyen szellős, könnyű anyaggal, de takarja be.
Ásított.

Hustinkovic néni képe rémlett fel hirtelen előtte, ahogy az öregasszony elkeni vastagon a kissé barnás, bödönaljról felkapargatott disznózsírt egy kenyérszeleten, sót, pirospaprikát szór rá, letakarja két-három hagymakarikával és feléje nyújtja… Béla riadtan felkapta a fejét ettől az emlékképtől, körbekémlelt, majd visszahanyatlott a pokrócra. Micsoda marha vagyok, fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, hiszen az anyám is meg a Hustinkovic néni is csak egy gondolat volt az előbb, egy bennem lévő gondolat, arról meg, hát nem tudhat itt senki. A franc egye meg, dühöngött, még csak az kéne, hogy rendszer-idegenekről való ábrándozással vádoljanak… A rohadt életbe, vigyáznom kell, nehogy aztán álmomba beszéljek is…
– Valami baj van, elvtárs?
Béla kis híján felordított ijedtében.
– Dehogy… elvtárs… – dadogta –, csak azt hittem, egyedül vagyok a körletben.
– Úgy is vót – dörmögte a hang a sötétben –, én csak a motyorászásra nyitottam meg az ajtót, hogy mi is van itt. Szatmári őrvezető vagyok, Bálint főtörzs rajából, most mint az üti helyettese. Tudtam, hogy itt alszik, azér’ is figyeltem erre…
– Motyorászást? Mit hallott? – kérdezte Béla, még mindig félve.
Az ajtó kijjebb tárult, benyomakodott rajta egy testes katona, akiről a folyosó gyér világítása ijesztő árnyékot vetített az olajos padlóra.
– Szót azt semmit – mondta –, hanem csak dünnyögést. Mint amikor álmában mormicol valaki.
– Aha – mondta megnyugodva Béla. – Aztán miért figyelte… vagyishogy, ne gyerekeskedjünk már… pajtás, miért figyelted, hogy én alszom itten?
– Szólni akartam veled. Gondoltam, hátha még nem alszol.
– Nem aludtam. Talán csak egy egészen picit… elszundítottam. Na, gyere már közelebb! Aztán mit beszélnénk mi ketten? Én nem ismerek senkit a Bálint főtörzs rajából.
A katona közelebb lépett Béla ágyához.
– Nem is úgy… Szatmári Károly vagyok, Kiskunlacházáról vonultam.
– Marjadi Béla.
– Igen. Szóval aztat akartam kérdezni, hogy amit beszélnek, szóval, hogy lesz másik csapattest, valami rendfenntartó, kék parolival, és, na, hát oda…
– Kék ávós akarsz lenni?
– Igen.
– Hm.
– Ezt most hogyan értsem?
– Sehogy, barátom. Mondd csak, rágyújtunk?
A katona cigarettát kotort elő a zsebéből. Rágyújtottak. Az öngyújtó lángjánál Béla néhány másodpercig szemrevételezhette az őrvezető arcát. Pirospozsgás képű volt, ritkás, szőke bajusszal. A szemét nem láthatta – pedig arra volt a legkíváncsibb –, mert a fellobbanó láng miatt éppen hunyorgott.
– Nahát, Karcsikám – mondta nagyot slukkolva Béla –, ez igazán derekas dolog. Aztán honnan tudsz te erről a kék ávóról?
– Hát… izé… szóval… mondják ezt már mindenfelé…
–  Ugyan már… Velem beszélhetsz őszintén.
– A rajomban is, meg, no, hát tényleg mindenfelé…
Béla megnyugodva elfintorodott, kezdte teljesen fölényben érezni magát, mi több: élvezni a helyzetet. Még az is átvillant a gondolatain – ettől pedig végképp bizsergetően jó érzés töltötte el –, hogy most épp olyan, mint a százados.
– És kik mondják ezt mindenfelé, pajtás? – kérdezte kajánkodva.
– Hát a többiek – felelte kissé elfúló hangon a katona.
– Úgy. A többiek?
– Igen.
– Te pedig idejössz hozzám, felkeltesz a kemény őrszolgálat utáni pihenőidőmben, bemutatkozol, és közlöd, hogy kék ávós akarsz lenni. Szerinted a népi demokráciában lehet ilyent?
– De pajtás…
– Miért?
– Azért akarok kék ávós lenni – hadarta a katona –, mert nincs kedvem visszamenni, és naphosszat a lacházi földet túrni, hajnalban meg a disznószart kislagozni az ólból… Azt mondják, a kék ávónál hamar hivatásos lehet az ember…
– Öreg – torkolta le Béla –, engem az érdekel, hogy miért hozzám jöttél ezzel?
– Rosszul tettem?
– De fafejű vagy, hogy hágjanak meg a disznaid! – csattant fel Béla. – Azt mondjad, hogy miért hozzám jöttél?!
– Azt is beszélik – mondta rekedt hangon a katona –, hogy az ilyesmi neked csak egy szavadba kerül. Csak szólsz a százados elvtársnak, s azzal az ügy el van rendezve.
– Így igaz.
– Akkor szólsz?
Béla felállt, a szoba sarkában álló vaskályhához ballagott, s bár a félhomályban nem lehetett pontosan látni a mozdulatait, de a kályha ajtajának nyikordulásából a katona kitalálta, hogy Béla oda akarja beledobni a cigarettavéget. Így hát megszólalt:
– Büdös lesz, pajtás. Ilyenkor, ha nincs benne tüzelés, teledobálják papír fecnivel meg szeméttel.
– Tudom – mondta flegmán Béla. Hangos csattanással becsapta a kályha ajtaját, a nyitott ablakhoz lépett és kipöckölte rajta a csikket. – A tied hol van?
– Az enyém kialudt. Beraktam a zsebembe, lesz rajta még egy-két slukk.
– Ha kéred – mondta Béla visszadőlve az ágyra –, akkor szólok.
– Kérem, pajtás.
– Nem így. Azt kell mondanod, hogy: Marjadi Béla őrmester elvtárs, én, Szatmári Károly elvtárs, kérlek szépen, szólj a százados elvtársnak, hogy kék ávós lehessek én is!
– De… hát te nem is vagy őrmester.
– Vadparaszt! Ez most a bajod?! Na, kéred?
– Marjadi Béla őrmester elvtárs, én, Szatmári Károly elvtárs, kérlek szépen, szólj a százados elvtársnak, hogy kék ávós lehessek én is!
– El van rendezve, pajti.
– Hálás leszek, ne félj – mondta a katona. – Most pedig hagylak aludni.
– Rám fér mindkettő – dörmögte Béla, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. – Te, pajtikám – szólt a katona után –, szedd már össze a csikkeket kinn az ablak alatt, nehogy valami marharépa a reggeli vizitáláskor engem toszogasson miatta…

(Folytatjuk)