III. rész

Amióta Kovics Géza alhadnagy hollétéről nem tudni semmit, pontosabban csak azt, hogy állítólag néhány napja felvezényelték a központba, Marjadi Béla helyzete határozottan megerősödött a szakaszában.

Egyre többen és gyakrabban kínálták finom cigarettákkal, az otthonról hozott pakkból kolbásszal, kapros-túrós süteménnyel, gyűszűnyi snapsszal. Az egyik katonatársa még egy fotót is rá akart tukmálni, amelyen egy fürtös hajú fiatal nő látszott, amint lecsúszott vállpántú kombinéban, szép hosszú combjaival Marlene Dietrich-pózban ül egy tonett széken. Ám Béla nem fogadta el a képet, miután kiderült, hogy a nő nem más, mint a katona menyasszonya.
Ahogy múlt az idő, a százados mind sűrűbben olvastatott fel Bélával a kötelező politikai szemináriumokon. Sőt egy alkalommal a légoltalmi továbbképzésen is ő kapta a főszerepet: tizenhét oldalnyi szakanyagot ismertetett a többiekkel arról, hogy mit kell tenniük, ha majd imperialista bombatámadás éri őket.
– Meglássa – mondogatta a százados –, még komoly jövőt csinálok én magának! Igazi internacionalistát! Beszél oroszul?
– Да, я могу несколько.
– Это хорошо! – vigyorgott a tiszt. – Mert tudja, Marjadikám, nem az a lényeg, hogy az ember milyen ember, hanem az, hogy hova áll! Énnekem a sorsom úgy hozta, hogy már a háború alatt megfelelő helyre tettem a lábamat. Tudatosan. Most megint a tudatosságon van ám a sor, mert lépni kell… Milyen színű a váll-lapom, he?
Béla értetlenül pislogott a századosra, s hogy időt nyerjen, hirtelen köhécselni kezdett, mint aki félrenyelt. Most mit mondjon? Vajon milyennek akarja látni a százados azt a rohadt, szembevágóan zöld színű váll-lapot?
– Hát, százados elvtárs – mondta végül bizonytalan hangon –, látszólag zöld…
– Ez az! – nevetett fel a százados. – Jól mondja, látszólag zöld. Mert igazából ez már kék. A kék a remény színe, a tisztaságé, a hűségé, a határtalan lehetőségeké! Átalakulunk, barátocskám, s ezt még Kádár János elvtárs belügyminiszterségének köszönhetjük. Az államvédelmi hatóság kettéválik, lesz egy Katonapolitikai Osztály, közvetlenül a minisztertanács fennhatósága alatt, s Honvéd Határőrség néven – kis átszervezéssel – megmarad ez, ahol vagyunk. Én júliustól átmegyek a kék ávóba, ha akarja, Marjadi, velem jöhet. Elintézem magának. Gondolja csak meg: végre hivatásos lehet, nem ilyen biszbasz besorozott katona… Azt meg már látjuk, hogy mink tudunk együtt dolgozni… Mitőlünk reszkethetnek a reakciósok, a hazaárulók meg a sonkadugdosók! Na?
Marjadi Béla arckifejezésén még a százados előző kérdése okozta zavarodottság tükröződött, így nem esett nehezére hirtelen olyan képet vágni, amelyet a tiszt atyáskodó fejbólintással nyugtázott.
– Rendben van – mondta. – A napokban elintézzük a szükséges adminisztrációt, innentől kezdve úgyis csak formaság az egész. Már most úgy járhat-kelhet a körletben, Marjadi, hogy maga a kék ávó őrmestere!
– Százados elvtárs – lelkendezett Béla –, énvelem még soha senki nem tett ennyire nagyon nagy jót!
– Na lássa, akkor mostantól van mit megszolgálnia a dolgozó népnek.

Egy róka baktatott át a földúton, de mielőtt eltűnt volna a bokrok között, leült, hosszan vakaródzott. Béla az őrtorony üvegezetlen ablakán bámulta az állatot, s éppen arra gondolt, hogy a rókalyukban sem lehet sokkal büdösebb, mint ebben a bodegában. Volt ugyanis néhány katonatársa, akik nem bírták ki az őrszolgálat idejét, s állandóan levizelték a tákolmány oldalát. Télen ez nem jelentett különösebb problémát, bár a létrafokokra fagyott húgy sárga jégcsapocskái nem nyújtottak épületes látványt, kapaszkodás közben véletlenül hozzájuk érni pedig meglehetősen undorító volt, de legalább a bűzt nem érezte, mint ilyenkor nyáron.
Elfintorodott.
A róka még mindig ott ült az út szélén, de már nem vakaródzott. Bélának erőltetnie kellett a szemét, ha látni akarta, mert az esti szürkület sötétre váltott. Pár perc elteltével azonban nem tudta eldönteni, még mindig a rókát látja, vagy csak képzeli, hogy látja. Hirtelen felrebbenő madár zaja hallatszott, Béla ebből megtudta, hogy a róka már nincs ott, hiszen nyilvánvalóan a ragadozótól riadt meg a fácán. Hülye madár, gondolta, miért nem gallyazott fel? Egy normális fácánkakas alkonyatkor felgallyaz biztonságosan valami fára. Vagy talán sérült? Igen, vélekedett, biztosan sérült. De akkor most meg hogyan repül? Persze, hogy nem repül, a verdesését lehetett hallani, ahogy elkapta az a bitang róka.
Szegény madár.
Bélának eszébe jutott, hogy a Bergoncai báróéknál, ahol az anyja házvezetőnő volt a háború előtt, szelídített fácánok éltek a parkban. Még Miska bácsi, az ottani vadőr mutatta meg neki, melyik szárnytollakat kell kihuzigálni ahhoz, hogy röpképtelenek legyenek a madarak. Miska bácsi sok mindenre igyekezett megtanítani Bélát, mert kedvelte a vékony, szeplős, feketehajú kisfiút. S mivel neki nem volt gyereke – a feleségét még a harmincas években veszítette el, mert az asszony vérmérgezést (ők hullamérgezésnek mondták) kapott a benne lévő elhalt magzattól –, szívesen magyarázgatott a házvezetőnő fiának. Gyakran még az erdőbe is magával vitte, Béla anyja pedig nem bánta, hogy fiacskája az öreggel tölti az idejét, hiszen legalább nem lábatlankodott addig körülötte. A kicsi Béla meg, bár sok tekintetben igencsak sutakezűnek bizonyult, lassan járatos lett azokban a dolgokban, amelyeket Miska bácsi megmutogatott neki. Tudott bodzapuskát farigcsálni, hurkot állítani nyúlra, rókára, felismerte a vadnyomokat. A legbüszkébb azonban arra volt, hogy ugyan rengeteg gyakorlás után, de egy megtépett falevéllel a szájában, olyan hatásosan utánozta az őzgida sírását, valamint a suta hívó- és panaszhangját, hogy azzal szinte minden alkalommal sikerült lépre csalnia egy-egy őzbakot. Miska bácsi pedig szemrevételezte az állatot, körmölt valamit a noteszébe vagy lőtt.
Bélát annyira hatalmába kerítette ez az emlék, hogy fittyet hányva mindenféle katonai őrszabályzatra, kinyúlt az őrbódé ablakán, és vaksötétben tapogatózva igyekezett elérni az odahajló, eredetileg álcázásként meghagyott faágat. Végül sikerült letépnie néhány levelet, megtapogatta egyenként mindegyiket, amelyiket megfelelőnek gondolta azt megtartotta, a többit leszórta a padlóra. Körmével óvatosan belehasított a levélhúsba, a szájához emelte és fújni kezdte. Két-három sikertelen próbálkozást követően (amíg a levél eléggé be nem nyálazódott), felhangzott a forró júniusi éjszakában egy őzsuta vágyakozó, gerjedelmet sugárzó hívóhangja.
Béla pedig fújta, fújta…

Néhány órával később, amikor a váltást követően befelé ballagtak az őrszobára, a felvezető Szabó tizedes két-háromszáz méterenként megállt egy pillanatra, az ujját felfelé tartva csendre intette a többieket, és néhány másodpercig hallgatózott.
Az egyik őrkatona megkérdezte:
– Tizedes elvtárs, szabotőrökre gyanakszol?
– Francokat – mondta a tizedes.
A katona nem tágított.
– Hát akkor?
– Őzsutát hallottam. Úgy látszik, megkergült a világ, mert még nincs itt az üzekedés ideje, ezek meg itten már visonganak.
Béla a sor végén bandukolt és majd megpukkadt a visszatartott röhögéstől.

(Folytatjuk)