II. rész

Ez a dohányfüst beleívódott Marjadi Béla bőrébe, megfakította a haját, elsárgította a körmét. Mindenki, az egész szakasz ezt a fajta szovjet dohányból töltött cigarettát szívta. Ki lelkesen, ki émelyegve, de a legtöbben csak azért, hogy ki ne lógjanak a sorból.

Egy szemináriumi napon, amikor már a testszagú, fülledt (és persze gomolygó dohányfüstös) levegőjű teremben mindenki kókadozott, az addig monoton hangon beszélő százados hirtelen Bélához fordult.
– Elvtárs – kérdezte –, tud maga olvasni?
Béla, aki éppen a hüvelykujja körmét vájta nagy erővel a tenyere húsába, nehogy elaludjon, felpattant a székről.
– Igenis, jelentem, százados elvtárs!
– Hát akkor olvassa eztet nekünk föl – mondta a százados, és odanyújtotta a Szabad Nép egyik példányát. – A bekeretezettet.
Béla tágra nyílt szemmel kereste a jelzett írást.
A százados ingerülten rámordult:
– Lapozzon már, a jóistenit magának! Harmadik oldal, legalul!
Béla kissé akadozva olvasni kezdett:
– A minisztertanács határozata 1950. június 24–én. A minisztertanács Dobi István elnökletével pénteken délelőtt ülést tartott. Dobi István bejelentette, hogy Kádár János elvtárs belügyminiszter állásáról lemondott, mert a Magyar Dolgozók Pártja fontos pártmunkával bízta meg. A minisztertanács a lemondást tudomásul vette, és Kádár János elvtársnak a magyar népi demokrácia megerősítése érdekében folytatott jó munkájáért köszönetét fejezte ki. A minisztertanács egyúttal felhatalmazta elnökét, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsában a felmentés megadása, valamint Kádár János elvtársnak belügyminiszteri működése során kifejtett munkája elismeréseképpen a Magyar Munka Érdemrend arany fokozatának adományozása iránt előterjesztést tegyen.
A százados összeráncolta a homlokát.
– Na, elvtársak – nézett körül –, ez a nagyformátumú politika. A magyar népért folytatott, nagyformátumú, dolgozó politika. Bizonyára nem volt teljesen világos, mert Marjadi elvtárs el–elharapta a szavak végit, hogy a mi Kádár János elvtársunk a belügyminiszteri állásáról mondott le. Értik? A miniszterségről, hogy szolgálhassa a népi demokráciáért küzdő Magyar Dolgozók Pártját! Hát ezt várja dolgozó népünk maguktól is, elvtársak!
Béla, aki még mindig feszesen állt, kissé előredöntötte a felsőtestét. A százados valamit félreérthetett ebben a mozdulatban, mert néhány pillanatig Bélára meredt, azután öklével az asztalra csapott, fújtatott, majd elvörösödve ordítani kezdett:
– Nehogy megkérdezze, maga marha, elvtárs, hogy mink hogyan mondjunk le, amikor nem vagyunk belügyminiszterek?!?! Én nem erről beszélek! Azt kellene megérteniük, azért tartok minden héten előadásokat maguknak, ökrök, hogy felfogják, a dolgozó nép a maguk anyja meg az apja! Sőt, az édestestvérük! Itt mindenki a dolgozó nép része, világos? Kádár János elvtárs példamutatóan jár mindenki előtt, az ő élete a párt! Mindenkinek olyan lemondónak kellene lennie, mint Kádár elvtárs! Mert Kádár elvtárs azok közé a népi vezetők közé tartozik, azok egyik legderekabbja, akik… – hirtelen elhallgatott, végigsimította a zubbonyát, s enyhülten azt mondta: – Na, eredjenek, elvtársak, tartsunk szünetet. Marjadi elvtárs, maga maradjon.
A többiek kitódultak a folyosóra.
Béla csak most vette észre, hogy az újságot még mindig a kezében tartja, kicsit sután, a hasa elé engedve, mint egy védőpajzsot.
– Megtarthatja – bökött az újságra a százados. Majd lassan felállt, megkerülte az asztalt, és egészen közellépett Bélához.
– Elvtárs – mondta –, maga a fiatal éveivel, a rendszerellenes szülei ellenére, itt áll előttem. Mit gondol, miért áll itt?
– Jelentem, a százados elvtárs parancsára állok itt.
– Egy fenét, fiam, egy fenét. Maga azért áll itt, mert része a káderpolitikánknak. Ugye, nem először beszélgetek magával négyszemközt?
– Jelentem, nem.
– Persze, hogy nem. No, és kértem én már valaha valamit magától?
– Jelentem, cigarettát a múltkor…
– Ej, Marjadi! Nem úgy értem. Hanem úgy, hogy igazán, komolyan. Na, kértem?
– Jelentem, hogy nem.
A százados sokatmondóan csücsörített, majd cuppantott egyet az ajkaival.
– Hát most fogok. De előbb mondja meg nekem, mit döntögeti maga a felsőtestét, amikor én beszélek?
– Jelentem, nem döntögetem, mindössze meginogtam egy kicsit.
– Attól, amit mondtam?
– Jelentem, nem. A lábikrám sajdult meg…
– Láttam ám, elvtárs, hogy maga érti a dörgést. De hát ébernek kell lenni, még ezen a szinten is, ahol én vagyok. Mondja csak, Marjadikám, maga is éber?
– Jelentem, százados elvtárs, éber vagyok!
A százados atyáskodva elmosolyodott.
– Tudom – mondta –, tudom, ezért is fordítok annyi időt magára. Mondja csak, mennyire ismeri a Kovics Géza alhadnagy elvtársat?
– Jelentem, semennyire.
– Hát nem együtt gyerekeskedtek?
– Jelentem, de igen. Kovics Gézát ismertem is, méghozzá nagyon jól. Kovics alhadnagy elvtárssal azonban más a helyzet. Az az elvtárs már a feljebbvalóm, nem a pajtásom.
A százados krákogott egy kicsit, hümmögött, majd hátrébb lépett és fél fenékkel felcsusszant az asztal lapjára.
– Marjadi Béla, Marjadi Béla – ismételgette –, maga okos elvtárs, igaz?
– Jelentem, ezt én nem tudom.
– Okos. Okos kis szarházi. De majd én szépen bebizonyítom magának, hogy olyan elvetemült, népellenes, uszító és reakciós felmenőknek, mint amilyenek a maga szülei, át lehet nevelni a kölykit normális, szocialista és demokratikus erkölcsű dolgozó emberré. Tudja, Marjadi, a maga anyja meg az apja addig hordja a ganét az Alföldön, addig vackol disznóólba, ameddig én azt akarom. Ahogy maga is csak addig káder, amíg a kedvem tartja. Na, hát idefigyeljen! Énnekem erős a gyanúm, hogy ez a Kovics Géza rosszban sántikál. Ez még Rajk alatt került ám ide, lehet, hogy jugoszláv kapcsolatokkal… Olyan nagyon, de nagyon-nagyon furcsán elvtársias… Csakhogy a gyanú, kedves barátom, nekünk nem elég… Tények kellenek. Tények, tények!
Béla kicsit elsápadt. Furcsa érzés kerítette hatalmába: mélyről jött, egészen mélyről, úgy gyomortájékról. Lassú, kúszó, fojtogató. Az elmúlt másfél évben – amióta besorozták – gyakran átélte ezt az érzést.
– De hát – suttogott –, a gyerekkori barátom…
– Éppen ez az, hát éppen ez az – mondta a százados. – Ki tudhatná a Marjadi elvtársnál jobban, hogy micsoda titkokat rejteget ez a szerbbérenc Kovics… Mert ugye, a főkolompos Rajkot és társait, miután beismerték bűnösségüket, felakasztották. De mi van akkor, ha népellenes szervezkedésük még mindig itt csírázik? Beépülve az államvédelembe, rejtezkedve, sunnyogó kis alhadnagyocskaként… Aztán cinikusan rászáll magára, mintha utálná, mintha nem őriztek volna együtt libát, még fel is jelenti magát nálam… Mert azt hiszi, hogy nincs elég éberség, hogy nem látok át a szitán… De van éberség, és átlátok a trükközéseken. Mikor látta először a Kovicsnál azt az adó-vevő rádiót?
– Jelentem, én…
– Kuss!
Béla ijedten elhallgatott, néhány másodpercig feszesen állt, kínosan ügyelve arra, nehogy előredöntse a felsőtestét. Maga is meglepődött, amikor megszólalt, hogy milyen határozottan, mondhatni egészen katonásan cseng a hangja:
– Értettem, százados elvtárs. Mikor láttam?
A százados bólintott. Lassan leszállt az asztalról, kiegyenesedett, megdörgölte az orrát, köhintett.
– Jól van, Marjadi, nem csalódtam magában. Holnapra leíratom a vallomását, szép hosszan részletezve, hogy az én parancsomra mióta figyeli azt a nyomoronc Kovicsot, s hogy mennyi meg mennyi reakciót észlelt nála. Én mondom, elvtársam, az disznó egy imperialista nagykém, jugoszláv uszításra. Maga meg szépen alákörmöli a papírosra nevét. Értve vagyok?
– Jelentem, igenis!
A százados odasétált az ablakhoz, rálehelt az üvegre, mutatóujjával maszatolgatni kezdte a homályos párafoltot.
– Leléphet – vetette oda foghegyről.

(Folytatjuk)