I. rész
Amikor végre felébredtek, már nem volt meg az ország. Talán képtelenségnek tűnik, de nem volt meg. Attól a pillanattól kezdve semmilyen Nagyvezérnek nem kellett hazudnia, esetleg beismernie, hogy hazudott.

Könnyű szellő lengedezett, telve idegen szagokkal.
Azon a tavaszon történt, hogy ismeretlen tettesek feltörték Kádár János sírját és ellopták a csontjainak egy részét. Gyalázatos tett volt, később bizonyára aktuálpolitikai elem, még akkor is, ha egyre kevesebben emlékeztek arra, hogy ki is az a néhai Kádár János…
Gyakorlatilag átmenet nélkül – egyszer csak nyár lett. Persze a naptár még tavaszt mutatott (áprilist vagy májust), de az idő – húsz fok feletti hőmérséklettel – nekibolondult.
Egy televíziós műsorban Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő „piros erszényű ágyékbundának” nevezte valamelyik versében a női altest legintimebb részét.
De ez legalább szép volt.

Marjai Béla a fejingatásra régen, még a katonaságnál szokott rá, mert Kovics alhadnagy nem tűrte a visszabeszélést. Egyáltalán: semmiféle beszédet nem tűrt. Bármit mondott, arra sosem várt választ. A fejingatást azonban észre se vette. Igazi katonatiszt (vagy majdnem az) volt.
– Bajtárs – szólt egyszer Bélushoz –, mit szólsz te ahhoz, hogy a Molnárnéban nem mérnek csapolt sört. Normális ez, he?
– De hát mérnek. Én…
– Micsoda?! Te?! Éppen te?! Mocskos vízivadász sarjadék, szájalsz velem?! Nem látod itt a csillagokat, he?! Itt a váll-lapomon? Ez teneked semmi?!
– Én csak…
– Ez függelemsértés! Vagy fegyelem! Kinek a rajába tartozik, katona?!
– Jelentem, Kovics alhadnagyéba.
– Csak így? Semmi elvtárs vagy bajtárs? És a rajomba tartozol?! Mióta?
– Kovics alhadnagy elvtársnak jelentem, egy éve és négy hónapja…
– Én teneked nem vagyok elvtárs!
– Géza, ne hülyéskedj már…
–Géza…?!?!?! Hogy mersz lekeresztnevezni engem? Talán libákat őriztünk együtt bajtárs?!
– Igen. A Hustinkovic néni libáit. Nem emlékszel? Iskolába is együtt jártunk, szomszédok voltunk és barátok.
– Azt hiszed, mert huszonkét éve ismersz, mert talán tényleg együtt jártunk iskolába és szomszédok meg barátok voltunk, akkor most visszapofázhatsz nekem? Hát nem! Megváltozott a világ, öcsikém! Hustinkovic néni is meghalt, tavaly beleesett a kútba. Két napig óbégatott felfelé a mélységből, hogy húzná már ki valaki, de csak a libák sereglettek a kútkáva köré. A szomszédok átlestek ugyan a kerítésen, hogy miféle sipákolás, ordítozás ez, aztán sietősen másfele mentek. Azt hitték, boszorkaság van a dologban, vagy provokáció. Sokszor provokálják ám mostanában a szocializmust! Főleg az ilyen szerbnevű, vén némberek! Tényleg… jut eszembe: te is provokálsz engem?
–Isten őrizz!
– Mi-cso-da?! Klerikazikálsz?! Tehát provokálsz.
– Dehogy…
– Jelentenem kell a politikai tisztnek.

Így is tett.
Bélát egy napon behívatták a századirodára, közölték vele, hogy:
– Marjadi elvtárs, a dolgozó népnek szüksége van magára!
– Hátsz… Khm…
– Ne lepődjék meg, elvtársam. Az olyan elvtársakra, mint maga, szükség van itt. Mindenhol szükség van, de most itt! Aztán nehogy azt gondolja, nem figyeltük magát, hogy csak úgy ripsz-ropsz idehívattuk, és nem is tudunk semmit. Mindent tudunk! Ezért esett így a választás. Maga jó katona, látom a szemén, hogy még jobb katona is tud lenni, ha akar. Ugye, akar? Persze, hogy akar! Mert magára szükség van. Érti, miről beszélek?
– Százados elvtársnak jelentem, értem!
– Na. Rágyújt?
– Jelentem, nem dohányzom.
– Mióta párttag maga?
– Jelentem, amióta bevonultam. De a kötelezőkőn kívül már három szemináriumon is voltam.
– És nem dohányzik?
– Jelentem, nem.
– Miért nem?
– Nem bírom az ízét, jelentem. Meg a szüleimet is segítem, a pénz meg kevés. Nem szórhatom el ilyen cikkekre…
– Nézze, Marjadi, mi segíteni akarunk. Kevesli a pénzét?
– Jelentem…
– Lazítson, elvtárs, most beszélgetünk.
– Köszönöm. Szóval dehogyis keveslem én, csak cigarettára már nem futná. A szüleimet segítem.
– Hm, ez bizony baj.
– A segítés?
– Mondja, Marjadikám, ismeri maga a szüleit?
– Hogy tetszik mondani a százados elvtársnak?
– Mi van, nem hall?! Ismeri maga a szüleit?
– Természetesen.
– Jól? Gondolkozzon csak… Biztos, hogy jól?
– Ööö… Mire tetszik gondolni?
– Na látja! Ezért van minekünk magára olyan nagy szükségünk. Nézze, csak belepillantok a füzetembe, és máris mondom. A maga apjánál találtak ezerkilencszáznegyvenkilencbe fél zsák lisztet, belelógatva a kéménybe. A maga apja, éhes munkásszájak ezreitől vonta el a falatot!
– Hát…
– Mit hátozik itt? De mondom tovább. Az anyja a háború előtt a Bergoncai báróéknál (pfúj!) volt házvezetőnő. Tudja, hogy ezekből a dolgokból mi következik?
– Nem.
– Lássa, Marjadi, mondtam én, hogy maga nem ismeri a szüleit. Magát egyszerűen becsapták!
– A szüleim?
– Úgy van! Ilyen embereket segít maga? Nézze, itt van ez a boríték. Fogja, a magáé.
– Ebben pénz van…
– Persze. Mennyit küldött maga a szüleinek havonta a postán?
– Hatvan forintot.
– Hát akkor számolja meg. Amióta felfigyeltünk magára, tehát amióta eldöntöttük, hogy magára szükségünk van, hogy kell nekünk, azóta spóroljuk a pénzit. Tizennégy hónapja ennek, vagyis kereken nyolcszáznegyven forintot fog most a markában. Letiltottuk a küldeményeit, hogy ezt összerakjuk magának.
– A szüleim nem kapták meg?
– Ej, hát nem érti?
– De, azt hiszem, értem. Százados elvtárs, kaphatnék mégis egy cigarettát?
– Ezt már szeretem, elvtárs. Tessék… adok tüzet is.
– Köszönöm.
– Nem is köhög? Most kezd bagózni, és nem is köhögteti meg? Slukkoljon csak, úgy, aztán jó mélyen le… ez az. Na, milyen?
– Olyan… furcsa.
– Finom dohány. Szívja csak. Szovjet.

(Folytatjuk)