Törökbálinton a szőlők három jól elkülöníthető területre oszlottak. A legjobb bor a diósdi dűlőkön termett, mert itt a déli fekvésű lejtőkön jobban érte a nap a gyümölcsöt. A Világosi és József-hegyi lejtőkön a keleti fekvés miatt kevésbé volt jó minőségű a termés. A sváb lakosság hozta magával a szőlőt. A tudomány apáról fiúra szállt, így nevelték a szőlőt és a többi gyümölcsöt is a faluban. Fajták tekintetében eléggé vegyes volt az állomány. Sok volt a direkt termő faj, leginkább Otello, Noah és Izabella. Sokszor keverték a piros és fehér szőlők mustját. Erre mondták, hogy „fuxos” bor, mert a rőt színe a róka bundájára emlékeztetett.

A szüret előkészületei, mint minden rendes boros gazdánál, Törökbálinton is a tavaszi munkákkal kezdődtek. Hiszen már ekkor el kellett kezdeni a gondos munkát a szőlőben, hogy ősszel legyen mit leszüretelni. A gazdák sokszor még a havas szőlőskertbe mentek ki metszeni. A lemetszett venyigét rendszerint a szőlő melletti présház oldalában tárolták, hiszen később nagyszerű tüzelőként szolgált a vasárnap délutáni „férfi mulatságok” alkalmával. A gazdák ugyanis szinte minden vasárnap délután felmentek valamelyik pincébe, a kis szobában jól befűtöttek a venyigével a Jancsi kályhába, és máris kezdődhetett a kártyaparti. Természetesen némi hazai sonka, kolbász és persze a vendéglátó borának kíséretében. A legrangosabb az Anna-hegyi pincesor volt, de voltak pincék az Anna-hegyre felvezető Akácos úton és még néhány a József-hegyen is. A tavaszi munkák a metszés után a kitakarással folytatódtak, mert ebben az időben még szokás volt a szőlőtöveket a téli fagyok beállta előtt földdel betakarni. Ahogy a szőlő növekedni kezdett, jöttek a zöld munkák, a hajtásválogatás, kötözés és a permetezés, ami abban az időben sokkal egyszerűbb volt, hiszen a peronoszpórán kívül szinte semmilyen más betegsége nem volt a gyümölcsnek. Ez ellen a szép égkék rézgálicoldattal permeteztek, ami azért is volt jobb, mert ha maradt is belőle nyomokban a szőlőn, a hordóban leülepedett, és a bor fejtésekor a seprővel teljesen kiválasztható volt a borból, ellentétben a mai szerves permetezőszer-maradványokkal.
Amikor közeledett a szüret ideje, a gazdák rendbe tették a pincéket. Kitakarítottak és kívül-belül kifertőtlenítették az összes hordót és a szüretelő eszközöket. A nagy szüretelő kádat átalakított szekereken vitték fel a szőlőbe. A szekerek oldalát leszerelték, és a méretes kádat egy meghajlított rúd és egy erős kötél segítségével rögzítették. A szüret előtt be is áztatták egy kicsit, hogy megdagadjon, és ne szivárogjon ki belőle a must.
A szüret kezdetének reggelén már korán kimentek a szőlőbe. A család, rokonok, barátok együtt fogták meg a vödröket és nekiláttak a szőlő szedésének. A borszőlőt a puttonyos gyűjtötte össze a vödrökből a hátára vett nagy fa alkalmatosságba, így vitte a szüretelő kádhoz. A legszebb csemegeszőlőfürtöket a sorok végén szőlőleveleken szépen sorba rakva gyűjtötték, és eladásra tartották meg őket. Felfűzve, időnkét kén-dioxidos kezelésnek alávetve legtöbbször karácsonyig kitartott a készlet a kamrákban.
Amikor megtelt a nagy kád, a szőlőt levitték a présházhoz, ahol kíméletesen megdarálták, majd a cefrét lassan préselni kezdték. Ekkor már kicsit megpihenhettek a szüretelők, és a nap végére még meleg étel is került az asztalokra.
Amikor az utolsó szőlőskertekből is a pincék mélyére került a hegy leve, a falu elkezdett készülődni a szüreti bálra…