1905. április 11-én született József Attila, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Születésnapján – immár negyvennégy esztendeje – ünnepeljük annak a páratlan, semmihez sem hasonlítható szellemi és érzelmi megnyilvánulásnak a létét, amelyet versnek nevezünk.

Ma jó volna csak mintha-lenni
rigócska begytoll ellebegni
a háztetők fölé
egy kémény csücskén fennakadni
csak egy kicsinyég ottmaradni
s szállni a kertek felé

ember-voltomról mit se tudni
tallabillézve alábukni
s hol bőr csont és izom
ugrál tikk-takkol mint az óra
egy vén márkusi koporsóban
élő aggodalom

alábukni nem érni hozzá
az érzékszervek fölfokoznák
pihécske lényemet
megfognának és neveznének
s rólam szólna épp ez az ének
s lennék csak észlelet
(…)

– írja Marsall László gyönyörű versében, melynek sorai az emberlét és a verslét összefüggéseit érzékeltetik. A kettő ugyanis szorosan összefügg, még akkor is, ha az emberlét sokszor nem akar tudomást venni a versek létezéséről.

Ám nem csupán az ember tud elmagányosodni, hanem a vers is… A vers magánya a csend, az érintetlen könyvlapok mozdulatlansága. De bármilyen hihetetlenül hangzik is: a költészet nélkülözhetetlen az embernek.
Persze azt is tudni kell, hogy a vers mint lélekápoló, gondolkodtató és érzelemkifejező műfaj – hát bizony nem demokratikus. Ahogy a zene sem az. Mindenkihez szól, de nem mindenkinek.  Azért szeretik sokan egyszerűen kijelenteni: nem szeretem, utálom a verseket! Igen, nem szeretik, igen, utálják – mert tudás hiányában nem értik meg a jelentésüket. Nem értik meg, hogy nekik nagyobb szükségük van a versre, mint fordítva…
Pedig minden egyes verssel kifejezőbbé, többé válunk. Megérthetünk hozzánk tartozó, mégis furcsa, titkos dolgokat. Olyanokat, amelyekre szavunk sincsen, mert nem is kimondható – csupán érezni lehet. Minden vers, ha befogadjuk, ha be tudjuk fogadni, a lelkünkbe száll, tanít és magyaráz.

Már kisebb-nagyobb iskolásként is tudjuk, hogy nem könnyen érthető a minket körülvevő világ. Később, felnőttként sincs ez sokkal másként. Szükségünk van tehát a költőkre, mert ők minden szerencsétlenség és értetlenség ellenére képesek meglátni a szépséget, képesek megfogalmazni azt, ami számunkra is fontos. Természetesen a költő nem különb, mint a többi ember, csak más. Nagyobb távlatokban gondolkozik. Segítségünkre van, hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat a világban. Nekünk pedig segítenünk kell rajtuk, értéssel, versolvasással, hiszen közös ügyünk a magyar kultúra.
S hogy mennyire élő a mai magyar vers, azt ennek az ünnepnek az apropóján mi sem bizonyíthatná jobban, mint két törökbálinti kötődésű költő egy-egy versének bemutatása. Most jelent meg Baka Györgyi kötete (Fényfehérben, Csoma Kiadó, 2008.), amely élő-lüktető elevenséggel, kiművelt formagazdagsággal tárja elénk érzékeny, meglepően érett hangvételű lírai világát.

Baka Györgyi
Éppen úgy
Oly lüktetően
mint vérző seb alatti hús
oly tapadóan
mint szájpadlásra szoruló nyelv
éppen úgy
borul már merevülő szemeidre
a létesülés álma, anyám.
Te már az esendőség
burkait levetetted
mély hallgatásod titka
letörölhetetlen könnycsepp
az idő méhében
rád váró gyermek arcán
aki voltam.

Más korosztályt, más hangütést képvisel a huszonegynéhány esztendős Sultis Ferenc, aki inkább nyelvi leleményekkel, fiatalos daccal komponálja műveit.

Sultis Ferenc
Számol?
Nem értem a matekot
Nem jön össze a képlet
Az agyam még nem géplett
Viszont össze, rakok vele egy képet
Mondhatni festményt, arcképet
Szépet belőle vagy rémet
E fajta mívet
Kirakok egy rímet
Ami fontosabb, mint egy szobor
És közben nem árt, ha iszol bor(t)
Nem verem össze a kezemet
És megtalálom vele helyemet
De mit nekem bor is hús is
Ha a tehetség Isten adta is
Lehetne ez doppingolni,
De jobb eltitkolni.