Én most áhítom,
Túl a csend-üvegcserepek
Csörrenésén,
Lábam elé hulló vágyaidat.
El nem küldött üzenetek
Érkezését,
Magány-zárványba zárt
Gyanta illatú álmaink
Szalmán születő reményeit.
Én most áhítom,
Túl a csend-üvegcserepek
Csörrenésén,
Lábam elé hulló vágyaidat.
El nem küldött üzenetek
Érkezését,
Magány-zárványba zárt
Gyanta illatú álmaink
Szalmán születő reményeit.
Siratom a lábam elé omló
Lassan elvérző nyarat.
Irgalmasságomért,
Majd vállamra hullajtja
Zizegő kitüntetéseit,
Az ősz.
Vadcsapásra csurran
Sebzett nyárnak vére,
S holt levél, mint holt tutaj,
Feneklik pocsolya mélyére.
Párát lehel
A kálvária domb stációi közt,
A golgotás lelkiismeret-furdalás.
El nem követett bűnök sírnak
Összetört, összefirkált kövek alatt
Csendesen,
Míg mai barbárok mímelnek
Alkohol párába pácolt
Álhősiességet.
Már az örökkévalóság felé,
De ma még az itt rekedtekért,
Poros sarud elé szórt, haldokló
Sziromszőnyegen lépkedsz,
Magad elé révedezve.
Ha kínjaimat jóváhagyja az értelmem,
S nem a beletörődés,
de az elfogadás örömével
Fejet hajtok a fájdalmak hercegének,
Feltámadás lesz az,
s keresztje a szenvedésnek.
Érezted-e már porcelánjaid mögül
A vályú szagát?
Ittál-e vályúból kristály pohár után?
Tudod-e mi a lent,
Ha megun a szárnyalás, s levet?
Kértél-e reszkető tenyérrel,
Bélyegként arcodon hordva
A rászorultság alázatát?
Tudod-e mi a magány,
Ha önmagadhoz láncolva
Tömeggel sokkos éjszakáid rettentenek,
S kétségbeesetten, küldesz követ,
Szelet, követként,
Megbocsátásért, valaki után?
Törik a porcelán,
Törik a porcelán,
Multja édes, jelene sáros.
Bizony, bizony, messze az Éden,
S a pokol szirén-éneke csábos,
Nagyon csábos!
Hold-füst,
Éjszakai égbolton csillaghalál,
Miközben patkány jár
Násztáncot féltett dolgaidon
Don…don…don, dobbal, síppal.
S szíved, a karnagy fém kukán veri pálcáját:
Állj, állj!
Mert tiszta hangot vétett a sok fals megett,
Egy jó torkú angyal.