Úrnapján a legméltóságosabb Oltáriszentséget ünnepeljük, görögösen mondva az Eucharisztiát, amely magyarul elismerést, hálát, hálaadást, köszönetet jelent.
A mindennapi életben a jelek és jelképek sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint ahogyan azt gondolnánk. Jelentőségük sokkal fontosabb, mintsem hogy egyszerűen és lekicsinylően figyelmen kívül hagyhatnánk azokat. Egy figyelmes szempillantással, ügyes kézmozdulattal vagy gesztussal, egy szál piros rózsával vagy egy csokor virággal sokkal egyszerűbben lehet kifejezni érzelmeinket, haragunkat vagy szimpátiánkat, mint ezernyi levéllel vagy többórás magyarázkodással.
Egyházi életünk ugyancsak telve van jelekkel. Ezek sokszor magukért beszélnek, máskor magyarázatra szorulnak. A keresztség alkalmával vizet öntünk a keresztelendők fejére. E jelből mindenki előtt könnyen világossá válhat, hogy itt valamiféle megtisztulásról, új életről vagy új élet fakasztásáról lehet szó.
Jézus földi életében szeretetének, önfeláldozásának és köztünk maradásának állandó s konkrét jelét hagyta ránk az Oltáriszentségben vagyis az Eucharisztiában. Ennek megértését Jézus Krisztusnál kell keresnünk, annál a Jézus Krisztusnál, aki nemcsak meghirdette Isten Országát a földön, de szavaival, tetteivel és földi életével látható formában meg is valósította azt közöttünk. E valóság érzékeltetésére szolgáltak Jézus földi életében a lakomák. Erre szolgált az utolsó vacsora, és erre szolgáltak a Jézus föltámadása utáni étkezések. Ezek az étkezések mintegy elővételezték Isten eljövendő Országát, a Bárány menyegzői lakomáját: „…Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára” – olvassuk a Jelenések könyvében.
Jézus rendelése alapján, a szentmise lakomáján az egyház kezdettől fogva mintegy elővételezte és megjelenítette Isten Országát a földön. Már az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy a jeruzsálemi egyház hívei „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban”. Az Eucharisztia ünneplésében kifejezésre juttatták és elővételezték azt, aminek egykor el kell jönnie, és amikor Isten lesz minden mindenben. Amikor együtt ünnepeltek, mindig az eucharisztikus kenyérből ettek, mert hitték Jézus szavait: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s föltámasztom az utolsó napon” (Jn 6, 54).
Az Eucharisztia azonban nemcsak Isten Országát elővételező lakoma, hanem a „dicséret áldozata” (Zsid 13, 15) is, amelyben ismételten felelevenedik Jézus egyetlen keresztáldozata és az eljövendő dicsőség. Ezért már a 2. század óta Eucharisztiának, hálának, hálaadásnak, köszönetnek nevezzük ezt a szent cselekményt.
Az eucharisztikus lakomán, a szentmisében Jézus felszólít bennünket, hogy eucharisztikus testével és vérével táplálkozzunk: „vegyétek és egyétek”, „vegyétek és igyatok ebből mindnyájan”. A szent jelek által a legbensőségesebb kapcsolatot keresi velünk. Ezekben napi kenyerünkké válik, és olyan lesz, mint egy darab kenyér, amelyet ha megeszünk, lényünk alkotó, formáló elemévé válik.