A 20 éve meggyilkolt Dr. Pelsőczy Ferenc prépost plébánosra emlékszik Turai István
Oly sok minden emlék él bennem Pelsőczy atyáról.
A sudár termet – valaki azt mondta: olyan mint Ábrahám –, az, amint reverendáját a lába alá gyűri az autóba beszálláskor. Mindig reverendában járta a falut, azt mondta azért, hogy lássák: ő a falu papja.
Nem mintha nem lehetett volna azt tudni, hiszen aligha akadt, akit, meg ne szólított volna ha szembe jött vele. Nem lehetett neki előre köszönni, megelőzött az üdvözléssel mindenkit, és ha beszélgetésbe elegyedett vele az ember, rögtön a családjáról érdeklődött. Mindaz, amit így megtudott, szépen meg is maradt az emlékezetében, mert legközelebb rákérdezett: no és hogy vannak a gyerekek?
Szeretett és tudott is szólni. Személyes beszélgetésekben és ünnepi szónoklatokban egyaránt. Sokszor persze elszaladt az idő, de mintha nem tudtunk volna elszakadni attól, amit és ahogyan mondott. Történelem és kereszténység, lelkiség és magyarságtudat. Tanított, nevelt minket, nem csak az iskolákban hittanórán, nem csak a templomban a vasárnapi prédikációkkal, de a község ünnepein is. Hogy esetleg hosszan? Nos ez is az ő sajátossága volt.
Vajon hányan emlékeznek még 1957-re, amikor Pelsőczy Ferenc atyát Törökbálintra helyezték. 41 éves fiatal pap volt, de az élet már megsuhintotta párszor. Amikor másodízben Budafokra helyezték az akkori politika nem lelkesedett eredményes munkájáért. Ma már anakronisztikusan hangzik, akkor életveszélyes lehetett. Mert, amikor figyelmeztették, hogy az ország feltámadásáról beszéljen, akkor is Krisztus feltámadásáról prédikált. Mindez nem maradhatott megtorlatlanul. Veszélyes embernek tartotta a rezsim, ezért tiltották ki hét évre Budapestről. Veszélyes volt, mert meg tudta értetni magát a fiatalokkal.
1957-ben, amikor Törökbálintra helyezték, vajon milyen állapotot talált akkor itt? Sáros utcákat, elárvult, kissé elhanyagolt plébániát. Egy kerékpárt – azzal kezdte járni a falu utcáit. Az elbukott forradalom utáni kábulatból lassan éledt a helyi közösség. Évek teltek el, megújult a plébánia, aztán a 70-es évek elején a templom is. Nem mindenki tetszésére, mert sokaknak riasztóvá vált a templombelső puritánsága. Az Atya a renoválás költségeitől eladósodott, mindene ráment a felújításra, még a külföldön élő nővére által fizetett autó is. Sok mindent elölről kellett kezdenie.
Épített, felújított, de a lelki gondozást sem hanyagolta el. Az iskolából a legnehezebb időkben sem hiányzott a hitoktatás. Az ország legtöbb helyén a 60-as évek közepére teljesen kiszorult az iskolából a hittan. Nem így Törökbálinton. Pelsőczy atya járta a falut, beszélt a szülőkkel, a nagyszülőkkel. Megtalálta a módját, hogy a családok igenis kérjék az iskolai hittanra való beíratást. Ugyanakkor érezte, tapasztalta azt, hogy állandóan fürkésznek utána. Lesték, megfigyelték, ki mikor jön a plébániára. A „Nagy Testvér” minden mozdulatát számon tartotta. És mégis nagy számban voltak első áldozók, mégis voltak bérmálkozók!
Mint történész kora, korunk eseményeit a történelem fordulópontjaival vetette össze, s így értelmezte. S mindezt szerényen tette, de nem álszerényen, oktatóan, de nem kioktatóan.
Pelsőczy Ferenc több nyelven beszélt, s mint többször elmondta: számára idős korában is a nyelvtanulás, az idegen szavak megismerése a szellemi restség elkerülésének egyik módja volt. Emlékszem: 1991-1992 fordulóján Taizé-i találkozó volt Budapesten. Törökbálintra is érkeztek fiatalok, december utolsó napjaiban, úgy 120 fő. Családoknál szállásoltuk el őket. A több napos program szerint január 1-én ide, a törökbálinti templomba jöttek a délelőtti szentmisére a Taizé-i zarándokok. Pelsőczy atya 12 nyelven köszöntötte, áldotta meg a fiatalokat. A mise után – miközben leveti a miseruhát – azt mondja nekem: „Tudod, most elmondtam életem első és utolsó urbi et orbi áldását.”
Dr. Pelsőczy Ferenc az egyetemi professzor harminc esztendőn át adott elő a budapesti Hittudományi Akadémián. Lenyűgöző forrásgazdagságra támaszkodó kutatásainak eredményeit adta tovább hallgatóinak, s gyűjtötte kötetekbe előadásait. A négy kötetre tervezett sorozat első két darabja még életében megjelent: szép kiállítású munka. A könyvsorozat vallási, kulturális, jogrendszeri és államközi kapcsolatokban tárgyalja a Szent István-i eszményben és európai szellemiségben, önálló identitásában és az európai keresztény közösségben egyaránt kibontakozott millenáris magyar nemzetet. A harmadik és negyedik kötet még kiadásra vár. Szellemi örökségének megőrzése feladatunk e két kötet megjelentetésével is.
1993-ban a község vezetése Pelsőczy atyának ítélte a „Törökbálintért” kitüntetést. Augusztus 20-án Dr. Elek Sándor polgármester úr adta át neki a templomban a plakettet és az aranygyűrűt. Pelsőczy atya meghatottan húzta az ujjára, nézegette, forgatta az ujján. El-elcsukló hangján így kommentálta: „…Szeressük egymást Jézus Krisztusban, és amíg engedi, hogy világítson a mi egyszerű életünk, addig közösen világítsunk egy szép magyar jövő érdekében. Én nagyon szeretném ezt hinni, és kérem ezért az imáitokat… Még van azért másik aranygyűrűm is, amit szeretnék itt hagyni Nektek Törökbálinton… Ha az Isten engedi… Ha nem engedi, akkor majd odaátról nézem, hogy mit csináltok vele…”
Történt, hogy éppen aznap délután a Szent István Bazilika oldalkápolnájában hivatalos őrzője volt a Szent Jobbnak. A következő nap így mesélt róla: „…Magammal vittem a gyűrűt, és megmutattam Szent Istvánnak. Hozzá érintettem a gyűrűt a Szent Jobbkézhez, és éreztem, hogy királyunk a mennyországból rátekintett Törökbálintra”.
Dr. Pelsőczy Ferenc Csepelen 1916. november 13-án született. Székesfehérváron 1941. június 20-án szentelték pappá. 1946-ban teológiai doktorátust szerzett Innsbruckban, ahol húsz nemzet fiai tanultak együtt. Kilencen voltak az évfolyamban, de egyedül csak neki sikerült megvédenie a doktori disszertációját.
Káplánként működött 1941-42 között Budafok-Belvárosban, 1942-43 között pedig Csepelen. 1943-49 között ismét Budafok-Belvárosban hitoktató, majd ugyanitt 1949-től plébános volt. Később lelkészként működött Apátszálláson, adminisztrátorként Előszálláson, s végül 38 éven keresztül, 1957-től életének 79. évében bekövetkezett haláláig Törökbálint Nagyközség köztiszteletben álló plébánosa volt. 1959-től a Budapesti Hittudományi Akadémia magántanára lett. 1970-ben a Szent Miklósról nevezett székesfehérvári címzetes préposti címet kapta Főpásztoráról. Több egyházmegyei bizottságnak tagja volt, legkiemelkedőbben az Egyháztörténeti Munkaközösségben tevékenykedett.
Ki gondolta volna akkor, hogy alig telik el pár hónap és a gyűrű tulajdonosa valóban odaátról nézi majd, hogy mit csinálunk azzal a pár gramm arannyal!
Ferenc atya büszkesége tulajdonképpen boldogság volt: örült annak, hogy 38 évet egy helyen, s éppen itt a nagyobb százalékban katolikus Törökbálinton szolgálhatott. Örült annak, hogy olyan embereknek lehetett lelkipásztora, akik hűen őrizték az erős helyi hagyományokat, hűségesek voltak őseik hátrahagyott hitéhez. „Keszonmunka ez” – mondogatta gyakran – „Tudod mi az? Mikor a hídépítő munkások a víz nyomása alatt ásnak gödröt és ebbe fundamentumot építenek.” Ezt tette ő is. 38 év alatt kinőtt a keze alatt több nemzedék – a gyökerektől a virágba borulásig –, amely az igazság és a hűség forrásaiból táplálkozva a megrendült családi élet reménye lehet. Isteni erő van a gyermeki lélekben – mondta egyszer. Isten soha nem dolgozik üresjárattal, nincs kivétel. Foglalkoznunk kell velük, Isten útjai megmunkálásra várnak.
Egyszer azt mondta: „Nagy adomány, hogy megvan a lehetőségünk az utolsó szívdobbanásig fiatalnak lenni.” Én hiszem azt, hogy Pelsőczy Atya a szó legszorosabb értelmében az utolsó szívdobbanásáig fiatalon szolgált. Én hiszem azt, hogy szolgált akkor is, amikor vizet adott gyilkosának. Én hiszem azt, hogy Pelsőczy Atya odaátról is szolgálja, gondját viseli az ő szeretett Törökbálintjának.
