Jól van az elrendelve (móriczi hangütéssel mondva), hogy az ember lelkét időnként járja át az öröm. Az örömben csodálkozás is van, enyhe meglepődés, pici meghatódás, kellemes szellemi bizsergés.
Értelem.
Olyan, ami kívülről közelít, ám bent, a szív zegzugaiban hat. Ez pedig óriási kincs, ha szétnézünk manapság a világban.
Értelem és értelmesség.
Gondolat.
Jó, persze általában úgy tűnik, valamilyen gondolata mindenkinek van. A népi bölcsesség és a szakértők hada állítja, hogy ez a körülményektől, adottságoktól függ. Szerteágazó, törékeny dolog. Bizonyos életkort elhagyva, még az időjárás is befolyásolhatja. Legalábbis a gondolat verbális szárba szökkenését. Ám tudvalévő, hogy a gondolat azért nem olyan, mint a jószerencse, mert az ritkán jár, nem megy mindenhova, s igencsak egyszeri. Gondolatból, bizonyíthatóan, sokkal több van.
S mindenkinek van egy gondolat-csodája.

Úgy hozta a sors (és a nevelési törvény), hogy újabban második osztályos gyermekeket is tanítok. Szeptemberben, a bevezető órák egyikén, ismerkedve a tanulókkal, megkérdeztem, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek?
A sok gyöngyfűzés, matricázás, cica meg kiskutya és nyuszi után, egy halk szavú kislány azt mondta: a hangulatot.
Nem értettem.

A szőkefürtű kislány némi biztatásra elmagyarázta, hogy mi is az a „hangulat”: halkan szól a zene, apa újságot olvas, anya hímez, a testvére építőkockázik, ő pedig ül a fotelban és gondolkodik.
Sok ilyen csodát mindannyiunknak.