Egy város boldogulásáért, haladásáért sokféleképpen lehet tenni. Vannak, akik nagyon aktívan vesznek részt a közösségi életben, a szavuk messzire hallatszik, munkásságukat mindenki jól ismeri. És vannak olyanok is, akik „csak” egyszerűen teszik a dolgukat és elcsodálkoznak azon, ha ezt valaki méltatja, vagy megköszöni, mert számukra a szeretett városért végzett munka természetes. Azt hiszem, Scheiblinger Péter az utóbbi csoportba tartozik.
• Utoljára öt évvel ezelőtt, a „Törökbálint Kultúrájáért” díj kapcsán beszélgettünk. Olvastam az életrajzodat. Két oldalon sorolják a munkáidat, amelyeket Törökbálint szolgálatában végeztél az elmúlt huszonöt évben.
Nem hiszem, hogy ez olyan különleges dolog lenne. Természetesen nagyon örülök és megtiszteltetésnek érzem, hogy a testület nekem ítélte az Emlékplakettet, de az az igazság, hogy ez inkább kedvtelés, vagy nevezhetjük talán szenvedélynek is. Törökbálint múltjának kutatása, a hagyományok megőrzése, az elveszett, elkallódott értékek felkutatása mindig is a szívügyem volt. Bodnár Tibor törökbálinti képeslapjait nézegetve kezdtem kutatni század eleji képeslapok után. Végül ráleltem arra az érdi gyűjteményre, melyet javaslatomra az önkormányzat megvásárolt. A gyűjteménnyel hiteles és bensőséges képet őrizhetünk meg a XX. század első évtizedeinek Törökbálintjáról.
•    A nevedhez fűződik Volf György életének kutatása, életmű-kiállításának életre hívása, sőt az ő nevével fémjelzett díj megalapítása is, amely mára beépült Törökbálint kulturális hagyományai közé. „Látva Lássatok Sokművészeti Fesztivál”-t rendeztél. A Scheiblinger udvar adott teret több ízben a Törökbálinti Művésztelep alkotóműhelyének is, és még sorolhatnám. Melyik „alkotásodra” vagy a legbüszkébb?
Ezen még nem gondolkoztam. Nehéz lenne bármelyiket kiemelni, de mert időben ez van a legközelebb, aktuálisan a Gulyás Ferenc, későbbi nevén Franz Schunbach festő- és grafikusművész életművét, hazai és külföldi munkásságát bemutató kiállítást említeném, amelyet tavaly sikerült megvalósítani a Falumúzeumban. Franz Schunbach gyermek és felnőttkorát Törökbálinton töltötte, innen járt be a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Hála az internetkornak és hála a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek, ahol szerencsére megőrizték, mi több, közkinccsé is tették leadott munkáit, rátaláltam számos alkotására, így azokra is, amelyek egyértelműen Törökbálinthoz köthetőek. Nagyon érdekes volt egy-egy műben felfedezni ma is látható törökbálinti városrészleteket, helyi emberek portréit. Örülök, hogy sikerült megjelentetni néhány kötetet, a “Vétlen gyilkosok” irodalmi antológiát, Demeczkyné Volf Irma “Nagyapám” c. visszaemlékezését, Magos Béla “Törökbálint és Diósd lakodalmas szokásai” c. munkáját, Rudi Hermans “Törökbálint messzire van” című regényét, Zeiss Ferenc “Törökbálint-Grossturwall / Egy nagyközség története” című könyvét, mert úgy gondolom, hogy mindezek részei Törökbálint kulturális múltjának. Ahogy az idősek által őrzött emlékek is. Az utolsó előtti pillanatban sikerült megszólaltatni a Süssenbe kitelepített egykori törökbálintiakat. A velük készített riportokkal találkozhattak a Kerthelyiség hasábjain is.
•    Miért ilyen fontos számodra a múlt kutatása? Mi változott szerinted a város hátrányára az elmúlt évtizedekben?
Örvendetes számomra, hogy másoknak is fontos mindez. Egyre több fiatal választja kutatásának tárgyául városunk múltját, jó érzéssel tölt el, amikor felkeresnek és segíthetem munkájukat. Törökbálintnak egykor nagyon összetartó közösségi és kulturális élete volt. A történelem viharai, a háborúk, a svábok kiűzése, a szocializmusban eltöltött évtizedek nagyon megtépázták a falut. Manapság sokan talán azért költöznek ide, mert amolyan csendes „alvóvárossá” váltunk. Nekem pediglen éppen ez a szívfájdalmam: eltűntek a közösségi élet szinterei, a kisebb boltok, a beszélgetős vendéglők, kiskocsmák és ha mégis megpróbálkozik valaki egy-egy új üzlet nyitásával, egy év múltán biztosan veszi a kalapját, s tovább áll.
•    1994 és 2006 között Önkormányzati képviselőként is dolgoztál. Akkor még több lehetőséged volt, hogy tevékenyen vegyél részt a település életének irányításában. Most már szimpatikusabb a „háttérmunka”?
A rendszerváltás idején nagyon fontosnak éreztem, hogy tevékenyen vegyek részt az új városvezetés létrehozásában. Az elmúlt évtizedek alatt sokat dolgoztunk és sok mindent elértünk. Például még közvetlenül a rendszerváltás előtt, az 1980-as évek végén, az én kezdeményezésemnek köszönhetően – többek között jelenlegi polgármesterünk aktív részvételével – sikerült megakadályozni, hogy az akkori tanács, számottevő ellenszolgáltatás nélkül sorolja át a Bevásárlóközpont Rt. tulajdonában lévő mezőgazdasági területeket építési övezetté. Ennek eredményeként az első szabadon választott önkormányzat nem üres zsebbel vágott neki első ciklusának, hanem – ha jól emlékszem – 150 millió forinttal kezdhette meg működését. Sok mindent sikerült megvalósítani, és persze van olyan is, amit nem. Teltek az évek, és én sem lettem fiatalabb. Manapság több időt szentelhetek kedvteléseimnek. Ezek közül egy a lokálpatrióta munka, a város múltjának kutatása, a kulturális élet támogatása és az ehhez kapcsolódó feladatok elvégzése. A Törökbálinti Német Önkormányzat képviselőjeként ezért vállaltam megbízatást külsős tagként a Humánpolitikai Bizottságban. Tagja vagyok a Zimándy Ignác Általános Iskola Intézményi Tanácsának és Kultúra 043 Alapítvány kuratóriumának.
•    Ha szabad kezed lenne és végtelen anyagi források állnának rendelkezésedre, mit változtatnál meg először Törökbálinton?
A “Főutca Projekt” meghiúsulását kisebb tragédiaként éltem meg Palkó Gabival együtt. A Munkácsy Mihály utca, amely eredetileg a falu központja volt, mára valójában inkább szégyenünkre válik. Persze így is van varázsa. Ezért is hívtuk életre Kerecsényi Zsuzsa építésszel 2010-ben az „Időszeletek” helyismereti tárlatot, amely az utca mai látképét örökítette meg. Elkerülhetetlen a városközpont rehabilitációja, egy új, élettel teli szintér kialakítása. Örömteli fejlemény, hogy még az idén jelentős fejlesztéseknek lehetünk szemtanúi. Nagyszerű lenne az is, ha a tervezett új helytörténeti gyűjtemény és játékmúzeum megvalósulna a főutcán, ehhez sikerülne forrásokat találni, és a Munkácsy Mihály utca újra elnyerné méltó helyét a város életében.
Ha pedig az egykori “Eben” falu és a legendás Kerekdomb feltárására is lenne lehetőség, ásót fognék magam is…

Nyíri Erzsi