Nagy Gáspár azt írta az 1980-as években született „Történelem” című versében: „Most kényelmes / elhúzódni / az Isten-védte / csillagokra // süketnek / vaknak lenni / szolgaságunkat / sokszorozva // Mintsem / egy betömött / szájú Nem!-nek / cellamocsokban // társa lenni // a tapétás / dalnokoktól / fényévekre / elkerengni”.
Ugye, ezt nem akarhatjuk újra.

A költeményben megfogalmazott óhaj nem beletörődés egy moráltalannak tudott, gyáva és konformista társadalmi berendezkedésbe, hanem elhatárolódás. A tehetetlenség dühe, az ember szégyene. Mert hova is lehet „elhúzódni”? A hit hitébe, ahol a lelki oltalom békét teremt – csakhogy épp ez, ami a megnyugvás, az érzéklettelenség (nem látni, nem hallani) elfogadásának a kényszerű lehetetlenségét adja. Alapvető erkölcsi rendszerekben az igazra, a jóra, az emberségesre irányuló kényszer ugyanis bevésődés, nem menekülési útvonal – de választási lehetőség.
Így hát választani kell.
Nagy Gáspár versszavai ezt a bevésődést hordozva áradnak, lélekből és lélekre hatva, de felmentést a helytelennek ítéltre nem adva: a megszolgált fájdalom érzését és a lehetséges megtisztulás felelősségét felkínálva. Ennél a pontnál sem lehet figyelmen kívül hagyni a költő által közvetítettek erkölcsfilozófiai vonatkozásait, amelyek egyetemességükben utalnak a világra,
a megélhető helyes életre.
Wittgenstein szerint a hit megléte hozza azt az értő tudást, hogy az életnek van értelme. Ezt elfogadva léphetünk tovább: az etikus élet így a boldog élettel válik azonossá. Aki ezt tudja, az tisztában van azzal is, hogy maga az élet boldogsága (etikussága), nem feltétlenül azonos a körülmények etikusságával (boldogságával). Annyi azért talán még ideillik, hogy: etikátlan világban lehetne-e etikusan élni?
Nyilvánvaló, hogy nem.
Ezért kell még négy évnek következnie az elmúlt négyre.