Advent örömhíre nem egy alkalommal Keresztelő Szent János alakját állítja elénk. A Keresztelő egyszerű ruhát visel, mint a régi próféták, nem emberek által termelt, készített ételeket fogyaszt, hanem sáskán és vadmézen él, azt eszi, amit a természet felkínál neki.

Így - függetlenül az emberektől - egészen Isten rendelkezésére állhat. Azt hirdeti, hogy elközelgett az Isten országa; megtérésre, bűnbánatra szólítja fel az embereket.
A hozzá sereglőket megmeríti a Jordán vizében, tisztulásuk és újjászületésük jeléül. A rituális fürdők a korabeli zsidó felekezetek vallási gyakorlataiban is fontos szerepet játszottak, János “keresztsége” azonban nem vissza-visszatérő tisztulási szertartás, hanem valami egyetlen, életfordító megtisztulásnak a kifejezője.
Máté evangélista szerint sok zsidó előkelőség volt azok között, akik János szavára hallgattak.
A Keresztelő kemény szavakkal fordul hozzájuk: “Ki indított arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!” Van hát mit megbánniuk ezeknek az igaz voltukra büszke embereknek is! Jézus majd konkrét vitába száll velük, figyelmezteti őket arra, hogy a törvény s
a templom közelében élő embernek különös kísértések közt kell Isten kegyelmébe fogódzkodnia. Most
a Keresztelő arra tanítja őket, hogy a Megváltó körül az utolsókból elsők, a elsőkből utolsók lehetnek.
Karácsony előtt magunkra kell vonatkoztatnunk a “pusztában Kiáltó” szavát. Az ünnep nem puszta emlékezés, hanem kegyelmi idő. Biztatás annak, aki messzire szakadt Jézustól: Isten a kövekből is fiakat támaszt - Ábrahámnak? Magának! De biztatás azoknak is, akik a mindennapos hűség terhét hordozzák: térjünk meg ahhoz, aki azt mondta, hogy az ő terhe könnyű, az ő igája édes.