Közel harminc éven keresztül dolgozott dadaként, az először „3. számú” óvodának, később „Bóbita óvodának” nevezett intézményben Fábián Sándorné, Julika néni. Augusztusban 70. életévét betöltő dadus a mai napig nagy szeretettel beszél a kezei közül kikerülő gyerekekről, akik közül többekkel még a mai napig is tartja a kapcsolatot.
Hogy kezdődött a dadus pálya?
1943-ban születtem, 1966-ban házasodtunk össze a férjemmel, aki törökbálinti volt. 1971-ben költöztünk törökbálinti házunkba. Első munkahelyem még a helyi Állami Gazdaság volt, de 1973-ban jelentkeztem a 3. számú óvodába dajkának. Az óvodából mentem nyugdíjba, de még egy pár évig visszajártam, hogy azokat a gyerekeket végigkísérjem, akikkel elkezdtem az utolsó kiscsoportot. Ezután egy pár hónapig még a német óvodában is dolgoztam.
Az Állami Gazdaságból miért ment át az óvodába?
Akkor készült el ez az ovi és lehetett jelentkezni. Nyáron még takarítottunk, szeptemberben már jöttek a gyerekek. Geri Jánosné volt az első óvodavezetőm, utána jött Mámmel Ádámné, aki alatt németajkú lett az ovi, utána Mézes Józsefné, majd Scheiblinger Jutka, az utolsó főnököm pedig Szél Erzsike volt.
Jó sok gyermek cseperedett föl a kezei között…
Volt olyan „évfolyam”, ahol negyven gyerek is volt. Nagyon szerettem mindegyiket, de akik szociálisan vagy lelkileg jobban rászorultak, azokat kiváltképp. Ezt tudták is rólam. A kicsit problémás gyerekekkel gyakran én foglalkoztam, azt is pótoltam, amit esetleg nem kaptak meg otthonról. Volt olyan, hogy zárásra senki nem jött egy gyerekért. Elvittem magamhoz, megvacsoráztattam, majd hazavittem. De persze nemcsak „gyerekben mérem” az éveket, ez idő alatt rengetegszer hoztam és vittem az akkor még vasból készült ágyakat és rengeteg edényt mosogattam el.
Julika néniről van egy emlékem, szerette mindig a gyerekek arcát megcsípni. Ez honnan jött?
Így mutattam ki a gyerekek felé a szeretetemet. Tudom, hogy „csipkedős” Juli néninek neveztek, ma is sokan így emlékeznek rám.
Gondolom volt olyan, hogy egy felnevelt gyermek pár év elteltével már saját lányát/fiát hozta az óvodába.
Persze, nem is egyszer. Ilyenkor csak álltak és nem tudták, hogy hogyan szólítsanak.
Kollégákkal tartja még a kapcsolatot?
Össze nem járunk, de ha találkozunk, beszélgetünk egy picit. Meghívtak az új Bóbita óvoda megnyitójára, legutóbb pedig Timi unokám csoportjának évzáróján voltam, aki a Bóbita óvodában óvónő.
Ha jól hallom nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik, talált magának egy új hobbit.
Volt egy nehéz évem. Egy évben halt meg az édesapám, a bátyám és a bátyám fia. Valahogy le akartam vezetni a bánatomat és mivel nagyon szerettem rajzolni, nekiláttam festeni. Senkitől nem tanultam, mindent önszorgalomból sajátítottam el.
Milyen témákat szeret festeni?
Szeretem a virágokat, kedvencem a napraforgó, de képeslapokról is szoktam másolni. Lefestettem már a művelődési házat és tervben van, hogy mind a katolikus, mind a református templomot megfestem. Körülbelül negyven festményem van. De nyáron nem nagyon festek, ilyenkor a konyhakertben tevékenykedem.
Az óvodában mennyire volt szüksége a kreativitására? A dadusok inkább segítők voltak, mint foglalkozásvezetők…
Azért gyakran előfordult, hogy helyettesítenünk kellett az óvónőket. Nem volt szakképesítésünk, de 
tudtunk foglalkozni a gyerekekkel.
Sok gyerekre emlékszik?
Szinte mindenkire. Akik helyben maradtak, azoknak próbálom a sorsát még most is követni.
Az utcán megismerik az egykori ovisok?
Mindenki. És nagyon aranyosak. Ha látnak a buszmegállóban, hazavisznek, és szívesen emlékeznek vissza rám. Szerettek a gyerekek.
Németh
