A tiszta szívű ember arról ismerszik meg, hogy a rászorulókat és nyomorultakat keresi föl, de közben nem ítélkezik a gazdagok és hatalmasok fölött. Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól.

Amikor Jézus kárhoztatja a farizeusok görcsös ragaszkodását a tisztasági előírásokhoz, nem a higiénia ellen beszél, hiszen ezeknek az ősöktől örökölt és gondosan betartott hagyományoknak már régen háttérbe szorult kezdeti egészségügyi funkciója, s mindenestül rituális szertartásokká lettek. Nem a testi és lelki tisztaság áll tehát itt szemben egymással, hanem a belső tisztaság kétféle felfogása.
A farizeusok gyakorlata mindaddig tiszteletre méltó, míg az Istenhez tartozás tudatát erősíti és őrá emlékeztet a mindennapokban. Amint azonban előtérbe kerül benne a felsőbbrendűségi érzés és elittudat, már több kárt okoz, mint hasznot. Mert az igazi tisztaság legnagyobb akadálya – amint azt a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd is tanúsítja – éppen az önelégültség, a gőg, a saját tökéletességünkbe vetett hit. A farizeusok,
a kívülről fenyegető tisztátalanság ellen védekezve, önmaguk belső tisztátalanságának foglyai maradnak.
A kulcs a szív tisztasága, melyet semmiféle rituális gyakorlat meg nem szerezhet, hanem csak az alázatos Istenre figyelés. Mindenekelőtt a megtisztulásra való rászorultságunk beismerése. Azután a világtól való elkülönülés helyett a szegényekkel és szerencsétlenekkel való sorsközösség-vállalás. Mert az is sokat elárul szívünkről, hogy kiknek a társaságát keressük. Aki csak sikeres, előkelő és befolyásos emberek közelében érzi jól magát, az általában karrierista. Aki viszont ezek társaságát nem keresi, sőt megveti, még aligha valószínű, hogy tiszta szívű, inkább csak frusztrált, vagy elrejti titkos ambícióit.
A tiszta szív azt jelenti, hogy benne Isten az egyetlen szív, nem pedig különböző bálványok, pénz, hatalom, érvényesülés vagy éppen önmagunk tökéletességének tudata. Ezért az árvák és özvegyek meglátogatása, melyről Jakab apostol beszél a mai Szentleckében, nem csupán jele, hanem hathatós eszköze is a szív megtisztulásának, azaz bálványtalanításának. Ahogy életünk súlypontja kezd áthelyeződni önmagunkból és az emberi vélemények, szempontok világából Isten gondolatainak világába, ahogy saját magunk helyett mások gondjai kezdenek foglalkoztatni bennünket, nagy lépést tettünk a szív tisztasága, a világ szellemével szembeni szabadság, az igazi és tiszta vallásosság felé.