Az ember tekintete sok mindent elárul. Hiába érkeztem Várhalmi Ernőhöz abból az alkalomból, hogy most ünnepelte kilencvenedik születésnapját, már találkozásunk első perceiben úgy éreztem, hogy ez csak valami tévedés lehet. Ez az élénk szempár egy fiatal emberé. Beszélgetésünk csak megerősített ebben, és a vele való találkozás, beszélgetés igazi élmény volt számomra. A TTC vívó szakosztályának alapítója örömmel mesélt életéről, sőt még versenyíjait is megmutatta.
Vannak emberek, akiken nem fog
a kor. Ha jól sejtem Ön is ezek közé tartozik. Nem volt furcsa a tortán a kilencvenes számot látni?
De igen. Sokszor el is felejtem, hogy akárhogy is, a testem már nem bírja ugyanazt a terhelést, mint régen. Igyekszem minél többet dolgozni, mozogni. Szeretek a feleségemmel együtt a kertben tevékenykedni, sőt néha még az íjakat is előveszem.
Hát persze! Az íjak! Ön alapította a TTC íjász szakosztályát. Hogyan került erre sor?
Amikor 1985-ben Törökbálintra költöztem, már évtizedek óta űztem ezt a sportot. A Margit-szigeten találkoztam vele először. Sétálni mentünk oda a feleségemmel, akinek akkor még csak udvaroltam. Amikor besétáltunk a szigetre, észrevettük, hogy a sportpályán éppen valamilyen verseny folyik, így aztán beültünk egy kicsit bámészkodni. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Amikor hazaértem, azonnal el is kezdtem keresni, hogy hol lehetne ezt megtanulni. Az élet aztán sokfelé sodort, de amikor csak lehetett gyakoroltam, edzettem. Amikor ideköltöztünk, megkerestem a polgármestert, hogy lehetne-e valamilyen intézményes keretek között folytatni a dolgot, ahol esetleg taníthatnám is az íjászat iránt érdeklődő fiatalokat. Nyitott kapukat döngettem, és hamarosan meg is alakult a szakosztály, amely azóta is folyamatosan működik.
Azt mondta sokfelé sodorta az élet. Ha jól tudom nem csak sokfelé, de jó messze is!
Igen, ez tényleg így van. A Műszaki Egyetemen végeztem arany diplomával, mint vízépítő mérnök. Ebben minden benne van, ami a vízzel kapcsolatos. Vízellátás, csatornázás, folyószabályozás. Ennek egy speciális ága a nagy beruházások, duzzasztó gátak, víztározás, nagy csatornák építése. Kiváló tanárom és mesterem, Dr. Mosonyi Emil irányításával tanulhattam bele ebbe különleges hivatásba. Ő tagja volt a FAO (Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, USA) vízügyi bizottságának is, amely többek között az afrikai fejlődő országokban létrehozandó mezőgazdasági nagyberuházásokat támogatta. Az ő ajánlására hívtak meg Nigériába, amelynek északi részén van a hauszák által lakott Kano állam, ahová egy óriási földgát megépítését tervezték. A FAO a beruházáshoz műszaki segítséget kért Magyarországtól, és – valószínűleg Mosonyi Emil javaslatára – engem küldtek ki Afrikába.
Egyedül utazott?
Nem, a feleségem és a gyermekünk is velem tartott. Először hat évig voltunk kint, aztán újabb hat évre visszahívtak. Ez abban az időben különlegességnek számított, hiszen a külföldi kiküldetés ideje korlátozott volt.
Milyen volt az élet Afrikában? Nagyon más?
Egészen különleges. És igen, nagyon más. Amikor megérkeztünk, igyekeztek mindent a rendelkezésünkre bocsátani, amire szükségünk volt. Mivel a helyiek nem nagyon beszéltek nyelveket, nem sokkal a megérkezésünk után már be is szereztem egy hausza nyelvkönyvet, és igyekeztem mielőbb megtanulni a nyelv alapjait. Erre szükségem is volt, hiszen például a terepbejárásokon sokszor találkoztam a bennszülöttekkel, és ilyenkor jól jött, ha az ember meg tudta értetni magát, illetve megértette, mit akarnak tőle.
Mi volt az pontosan, amit építettek?
Egy óriási földgát épült, amelynek segítségével víztározót hoztunk létre, ennek segítségével folytathattak öntözéses mezőgazdasági tevékenységet. A folyamatosan élelmiszerhiánnyal küzdő Afrikában az ilyen beruházások létfontosságúak voltak. A gát, amit építettünk a legnagyobb földgát volt abban az időben, a hetvenes években csak betonból épült gátak voltak nagyobbak nála. Ötven méter magas volt. A szakmai munka mellett biztosan nagy élmény volt a vadonnal és a helyiekkel való találkozás! Kérem, meséljen erről!
Az európai ember számára nagyon különös lehet, hogy ezek az emberek mennyire közel élnek a természethez.
A terepbejárások alkalmával rendszeresen találkoztunk elefántokkal, oroszlánokkal, mindenféle vadállattal. De még ennél is izgalmasabb, amikor egy utam alkalmával egyszer gyalogoltam egy ösvényen, amikor beszédet hallottam a bozótból. Egy idősebb asszony lépett elém és bevezetett a nádasba, ahol egy helyen le volt taposva a gyékény, és rajta egy fiatal anya feküdt, aki éppen a gyermekének készült életet adni. Kérték, hogy segítsek. Visszamentem az autómhoz, ahol volt víz és elsősegély felszerelés. Szerencsére a szülés komplikációmentesen zajlott, így az én dolgom csak a köldökzsinór elvágása és az anya megmosdatása, a fertőzések megelőzése volt. Nem éppen vízépítő mérnöki feladat, de sikerült.
Afrikába érkezésekor már az íjászat szerelmese volt. Sikerült kipróbálnia a vadászatot is?
Igen, többször is volt rá alkalmam. Még most is meg van az a svédacél íjam, amelyet speciálisan vadászatra készítettek. Nagyon erős és gyors. Ezzel még leopárdot is lőttem, igaz hajtók segítségével és természetesen engedéllyel. Egy sebesült állat volt, amelyet mindenképpen ki kellet lőni. Amúgy a vadászatot szigorú törvények szabályozzák Nigériában, és ez nagyon is rendjén van így.
Ilyen mozgalmas élet után van mire visszaemlékeznie!
A feleségemmel, aki minden utamon társam volt, most már csendesen éldegélünk itt a házunkban, a kertünk közepén. A kert, és az íjászkodás most is sok örömet szerez, és Törökbálint kedves a számunkra. Szeretünk itt élni. Van néhány cicánk, mert a feleségem nagyon szereti az állatokat. Néha bemegyünk a városba is. Szóval igyekszünk a korunkhoz képest aktív életet élni.
Mit is mondhatnánk erre! Még nagyon sok nyugodt, egészségben együtt eltöltött évet kívánunk szeretettel!
Lapzártakor érkezett a hír, hogy Ernő bácsit baleset érte, és kórházba került. Ezúton kívánunk neki gyors gyógyulást!

Ny.E.