Tizenegy évig látta el a rendszerváltás előtt Törökbálint tanácselnöki posztját. Legtöbben nem a párt akkori kiszolgálójaként, hanem egy,  a településért tenni akaró vezetőként emlékeznek működésére. Neki köszönhető többek között a bölcsőde és a gyermekorvosi rendelő felépítése, a csatornázás elindítása és a focipálya füvesítése. A tavaly nyolcvanadik születésnapját ünneplő, „Törökbálint  díszpolgára”  címmel kitüntetett Gigler Józseffel beszélgettünk.
Nemrég ünnepelte 80. születésnapját. Úgy olvastam, hogy a Gigler család tősgyökeres bálinti család, ez azt jelenti, hogy 80 évből 80-at a településen töltött?
Igen. 1932 decemberében születtem a Szent István utcában, bába segítségével. Azóta lakom a településen.  Ennek a 80 évnek a jelentős részét ebben a házban életem le, ahol ma is élek, ezt ugyanis édesapámék építették annak idején.
Gondolom, rengeteg emléke van a településről.
Gyermekkoromban még csak a Petőfi Sándor utca volt meg, illetve az Arany János utca egy része. Egyik télen a Petőfi utcát úgy befújta a hó, hogy  az embereknek az ablakon kellett kimászniuk. Mi mentünk kiásni őket. Nyáron, ha jött egy zivatar, akkor a mostani szolgáltató sor helye, ami akkor egy lapályos rész volt, megtelt vízzel és lehetett oda menni „sarazni”, illetve az édesanyáinktól ellopott mosóteknővel „csónakázni”.
Gyermekként mivel ütötték el az időt ezeken kívül?
Két remek játék volt, amire szívesen visszaemlékszem. Egyik volt a pilinckázás. Ehhez szükség volt egy rövidebb és egy hosszabb kihegyezett botra, amik általában az édesanyáinktól „kölcsönvett” seprűnyelek voltak. A botokat le kellett tenni a földre, rácsaptunk és mikor felrepült a levegőbe, meg kellett próbálni minél messzebbre elütni.  Akinek sikerült, az onnan folytathatta, ahová elrepült a pilincka. Aki nem találta el, annak át kellett adnia az ütőt a következő játékosnak. A másik nagy játék volt a golyózás. Voltak agyag-, acél-, és üveggolyóink, amiket egy rossz zokniban tartottunk. Nagy golyócsatáink voltak.
A háborúra hogyan emlékszik vissza?
Tizenéves voltam és arra emlékszem, hogy nagyon féltem.  A szomszédunkban volt egy pince és én, ahogy meghallottam a szirénát már menekültem. Mikor a szovjetek körbefogták Budát, akkor itt volt a hadtáp, úgyhogy volt velük tapasztalatunk. Voltak köztük rendes emberek, de voltak vaddisznók is. Az is igaz volt, hogy hajtották a nőket, de ez ellen volt egy trükk. A parancsnokok nem tűrték az erőszakoskodó katonákat, ha valamelyikről kiderült, hogy ilyet tett, ott helyben agyonlőtték. Az erőszakot gyakran nem lehetett bizonyítani, ezért a ház ablakába egy üveg tintát kellett kitenni, ami azt jelentette, hogy ha egy katona erőszakoskodni akar, akkor azt leöntik tintával. És mivel az nem jött ki semmiből olyan könnyen, így megvolt a bizonyíték. A felszabadulás, vagy elesés – ki, hogy hívja – után a német és magyar hadifoglyokat itt vezették el a házunk előtt. Adtunk nekik kenyeret és vizet, ha engedték.  Egyszer látjuk, hogy jön egy törökbálinti fogoly. Odahívtuk és megvártuk, hogy kicsit messzebb kerüljön a csapatától, beküldtük vízért, de a vizet már én hoztam ki, őt pedig felvittük a padlásra. Sikerült meglógatnunk, bár sokat kockáztattunk. Ha kiderül, apámat is elvihették volna, de ilyenkor az ember erre nem gondol. Összesen két foglyot tudtunk megmenteni.
A kitelepítést sváb családként hogy úszták meg?
Csak a szűk családom úszta meg, nagyapámékat, unokatestvéreimet mind kitelepítették. Mi is összecsomagoltunk és vártuk a sorsunkat, de csak nem akartak minket elvinni, mi meg magunktól nem mentünk. Kiderült, hogy mivel apámnak volt egy bérelt vendéglője Budaörsön, minket a budaörsi listára tettek fel. De ez csak akkor derült ki, mikor már Budaörsről is mindenkit elvittek. Így végül itt maradtunk. Nagyapámnak nagyon honvágya volt. 1946-ban telepítették ki, de már ’47-ben hazajött. Szállodában kellett laknia és csak napközben jöhetett haza látogatóba.
Ön iskolázott ember. Ez az akkori időben a szülei elvárása volt, vagy ön ragaszkodott hozzá?
Szüleim célja az volt, hogy legyen szakma a kezünkben. Testvéreimmel mindhárman leérettségiztünk. Mivel szüleim kuláknak számítottak, engem nem vettek fel az egyetemre, ezért először három évig gépkocsivezetőként dolgoztam, és ennek köszönhetően már saját jogomon mégis felvételt nyertem az egyetemre. Vegyészmérnöknek jelentkeztem, de az akkoriban nem így működött, átirányítottak a  mezőgazdaságira, ahol az ’50-es évek végén végeztem agrármérnökként. Először a helyi  Állami Gazdaságban dolgoztam, de ott nem sokáig maradtam. Elmentem a Mechanikai Művekhez, ahol több beosztásban is dolgoztam. Ott keresett meg az akkori törökbálinti párttitkár, Garai Gyuri, hogy nem vállalnám-e el a tanácselnöki tisztet, amit aztán tizenegy évig láttam el.
Nagyon sok mindent köszönhet Önnek a település. Mondhatjuk, hogy elsősorban mindig a település javát nézte és nem a pártét.
Ez volt az elvem. Meggyőződésből vállaltam el ezt a tisztséget, Törökbálintot szerettem volna segíteni. Mi kezdtük bevezetni a gázt, és mi kezdtük a csatornaépítést. Úgy gondolom, azzal, hogy tavaly megkaptam a díszpolgári címet, ezt a tevékenységemet ismerte el a település.
Egyik nagy pozitívumaként említik, hogy már a rendszerváltás előtt bevonta a döntéshozásba az alakuló pártokat, civil szervezeteket.
Én egyetértettem a rendszerváltással. A civileknek nagyon jó ötleteik voltak és ha ezeket az ötleteket meg lehetett valósítani, akkor miért ne valósítsuk meg?
Ön igen közösségi ember. Alapítója volt a Városszépítő Egyesületnek és tagja a Lendvai Károly Férfikórusnak is.
21 évig énekeltem a kórusban, de tavaly abbahagytam. Úgy éreztem, már nem az igazi a hangom. Sokan nem tudják, mikor kell abbahagyni és csak mutogatnak rá. Én nem szeretnék így járni.  A kapcsolatom a kórussal megmaradt, pártoló tag maradtam. A Városszépítő Egyesületnél pedig még a mai napig aktív tag vagyok, tavaly a Kegyeleti Park felújításából is tevékenyen kivettem a részemet.
Napi szinten követi a város eseményeit?
Abszolút. Sőt, ha négyszemközt kikérik a véleményemet, akkor el is mondom. Ami jól sikerül, annak nagyon örülök, ha nem sikerül jól, annak nem örülök, de nem kommentálom, nem konfrontálódom. Nem örülök, hogy elvették a Telenor pénzét, de örülök, hogy megoldódott az iskola ügye.
Feleségével élnek kettesben. Mióta házasok?
Nekem Gizike a második feleségem, tizenkilenc éve élünk együtt. Az első feleségem 1993-ban meghalt. Azóta már unokáim vannak, sőt feleségemnek dédunokái is. S bár ’90-ben, amikor lejárt a mandátumom korkedvezménnyel nyugdíjba mentem, de mai napig is próbálok minél tevékenyebb maradni, szomszédjaimnak és Törökbálintnak  segíteni, ha kell.

Németh