Egy autista kisgyermek fejlesztését nem lehet elég korán kezdeni

Autizmus? Asperger-szindróma? Találkoztak már a gyermekük bölcsődei-óvodai csoportjában vagy iskolai osztályában nehezen kezelhető, viselkedési problémákkal küszködő, esetleg agresszív vagy egyszerűen csak furcsa gyermekekkel? Netán saját csemetéjük viselkedésének megértése okoz megoldhatatlannak tűnő gondot a család vagy az óvó nénik, a tanító néni számára? Feltették már maguknak valaha a kérdést: mi van ezzel a gyerekkel.
A fenti címmel tartottak szeptember végén ismeretterjesztő előadást a Munkácsy Mihály Művelődési Házban. A rendezvény szervezője a Törökbálinti Védőnői Szolgálat volt. A beszélgetést az az Elek Ildikó vezette, akinek „Azoknak, akik zörgetnek” című önéletrajzi ihletésű könyvét két éve már figyelmükbe ajánlottuk.
Az első előadó maga Ildikó volt. Több mint félórás előadásában azt a kálváriát mesélte el a jelenlévőknek, amelyet legkisebb gyermekével, Lillával járt végig a kislány megszületése óta. Lilla most ötéves, és már kevéssel születése után tapasztalták a szülei, hogy valami nem egészen úgy működik nála, mint ahogy a két nagyobb testvérénél. A kislány már csecsemőkorától alvási nehézségekkel küszködött, étkezési szokásai és viselkedése is sokban különbözött a megszokottól. Ez a különbség nem volt feltétlenül negatív, hiszen kétévesen már folyékonyan beszélt, sőt többoldalas meséket jegyzett meg hallás után, és szinte hibátlanul adta vissza a szöveget. Társas kapcsolatai azonban szinte teljesen a családra, leginkább az édesanyjára korlátozódtak. Az idegenektől félt. A szokásosnál sokkal jobban ragaszkodott a megszokott cselekvésekhez, a napi rutinhoz, egyes tárgyakhoz. Ha valami nem a megszokott rendben történt, pánikba esett, sírt, szinte magán kívül volt. Háromévesen még nem sikerült szobatisztaságra szoktatni. Ildikó gyakorlott édesanyaként és pedagógusként is érezte, hogy valami nem stimmel a kislányával, és elvitte a szakambulanciára, ahol egy félórás vizsgálattal el is döntötték, hogy mivel a kislány hajlandó kommunikálni, nem mutatja az autizmus jellemző tüneteit, ezért nem is beteg. A szülőket nem nyugtatta meg ez a diagnózis. Mivel a tünetek egyre súlyosbodtak, és Lilla mind feszültebb és nehezebben kezelhető volt, tovább keresték, kutatták, hol tudnának segíteni a kislányukon. Hosszas utánajárás után jutottak el a budapesti Autista Alapítványhoz, ahol egy alapos kivizsgálást követően egyértelműen bebizonyosodott, hogy a gyermek Asperger-szindrómás, tehát az autizmus egy enyhébb fajtája áll fenn nála, aminek következtében a mindennapi élet komoly nehézségeket jelent számára. Ez volt az a pillanat, amikor a család élete egy csapásra megváltozott. Szakértő segítséggel megkezdődött Lilla fejlesztése, és a család is megtanulhatta, hogyan gondolkozik, hogyan érez ez a kicsi lány. Az elmúlt hónapok már jelentős javulást hoztak. Mára Lilla a Tükörhegyi Magánóvoda boldog kis lakója. Ma is más, mint a többi gyerek, és ez így is marad. De kellő odafigyeléssel, az óvó nénik együttműködő segítségével sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb és folyamatosan fejlődik.
A második előadó Soma Mamagésa volt, aki az elmúlt években elvégezte a pszichológia szakot, és rendszeresen tart foglalkozásokat súlyosan fogyatékos embereknek és pszichológiai betegeknek. Szuggesztív, magával ragadó előadása A krízis mint fejlődési lehetőség címet viselte. Mint elmondta, nagyon fontosnak tartja, hogy a társadalom rádöbbenjen, a fogyatékos emberek nemcsak hogy nem felesleges „koloncok” egy közösség nyakán, hanem egyesen nélkülözhetetlen tagjai a társadalomnak. A Hellinger-féle családterápiás elmélet például úgy tekint rájuk, mint a családot összekötő „energiamező” kiegyensúlyozó tagjaira.
Végül Széplaki Mirjam, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának oktatója vezette be a résztvevőket az autizmussal élő emberek gondolkodásmódjába, gondolatvilágába. Őt hallgatva sokkal érthetőbbé váltak az ilyen gyermekek furcsa reakciói. Az autista gyermeknek sérült a rugalmas gondolkodásra való készsége, a kommunikációs készsége, valamint a szociális interakciókra való készsége is. Ez azt jelenti, hogy sokszor nem érti, mi történik körülötte, de nem is tudja elmondani, mi az, amit nem ért, és nem érti a másik ember reakcióját sem, így aztán feszültté, kapkodóvá, néha agresszívvá válik vagy dührohamot kap. De ezek a jelenségek enyhíthetők, ha a környezet, azaz a család, az oktatási intézményben a pedagógusok, valamint a „csoporttársak” megértik, hogy mi a probléma, és hogyan kell viselkedni, mit kell csinálni ahhoz, hogy megkönnyítsük ezeknek a gyerekeknek az életét. Mint elmondta, sajnos ma Magyarországon az autizmus diagnosztizálása, az autizmussal élők fejlesztése, a speciális iskolák működtetése még gyermekcipőben jár. Pedig az autizmus tünetei enyhíthetők, a beteg és a család, a környezetben élők életminősége jelentősen javítható. Ne dugjuk hát homokba a fejünket, hiszen ezzel a gyermekünknek ártunk. Hallgassunk a pedagógusra, a gyermekorvosra! Lehet, hogy van is egy negatív lelet a kezünkben. De ha őszintén átgondoljuk az életünket, és úgy látjuk, hogy a gyermek nem fejlődik, a tünetei súlyosbodtak, akkor ne hagyjuk annyiban a dolgot. Hiszen az autista gyermek szenved. És vele szenved a család és a környezetében élők mindannyian. Ezt a szenvedést pedig lehet és kell is enyhíteni. Kérjünk segítséget!

Nyíri Erzsi