Szabó Nikolett, a londoni paralimpia bronzérmes dzsúdóversenyzője
Szeptemberi számunkban – talán kicsit önző módon – „törökbálintinak” tituláltuk Szabó Nikolett londoni bronzérmét, amelyet a paralimpikon dzsúdózó Athén után az angol fővárosból is hazahozott nekünk. Kérjük, nézzék el nekünk, hogy sok törökbálinti polgárral együtt minket is nagy büszkeséggel tölt el Nikolett teljesítménye. Most arra kértük, meséljen nekünk magáról és a hétköznapjairól.
A dzsúdó nem igazán lányos sport, bár mostanában már egyre több lányt is látni az edzőtermekben. Te soha nem akartál mást csinálni?
Ami azt illeti, soha nem voltam egy olyan kimondott „lányos” lány, ez a sport mindig is testhez álló volt hozzám. Nagyon szerettem már a kezdetektől, és jól is ment, ezért nem gondolkodtam rajta, hogy esetleg valami mást kellene csinálnom.
Hol tetted meg ezeket a kezdeti lépéseket?
Dzsúdózni tulajdonképpen az általános iskolában kezdtem tornaórán, hiszen a mai Bálint Márton iskolában akkor még a Zsolnai módszer szerint tanítottak, és a dzsúdó mint kötelező tananyag szerepelt az órarendben. A testnevelő tanárok, akik tanítottak bennünket, a Budapesti Spartacus edzői voltak, így aztán amikor elkezdtem komolyabban is edzeni, én is oda mentem. Itt találkoztam először Keserű Józseffel, aki akkor a Spartacus vezetőedzője volt. Amikor később megszűnt az egyesület, ők csináltak egy másikat, ahová már vele mentem. Ez volt a Józsefvárosi Diáksport Egyesület.
Hány éves voltál ekkor?
Nyolcadikos koromban kezdtem komolyabban edzeni, és ezután a középiskolás éveket is végigcsináltam. Érettségi után aztán a szemem miatt eltiltottak.
Mi történt a szemeddel? Hogyan lettél látássérült?
Ez egy születési rendellenesség. Körülbelül tízéves voltam, amikor először vettük észre, hogy valami baj van, de akkorra az egyik szememmel szinte már nem is láttam. Tévénézés közben megdörzsöltem az egyik szememet, és azt vettem észre, hogy a másikkal csak homályosan látok. Amikor megvizsgálták, kiderült, hogy sajnos nem is lehet semmit csinálni vele, ezt a szembetegséget nem lehet gyógyítani.
Mi a helyzet a másik szemeddel? Az is folyamatosan romlik?
Igen, ez sajnos megállíthatatlan folyamat, de megtanultam együtt élni vele. Persze rossz érzés, amikor észreveszem, hogy hoppá, már ez sem megy, ezt sem látom, de fokozatosan kénytelen vagyok hozzászokni a dologhoz. Szerencsére a dzsúdó az a sport, ahol sokkal inkább érezni, mint látni kell, hogy mire készül az ellenfél.
Te milyen stílusú versenyző vagy? Inkább lobbanékony természetű, vagy az a kivárós, óvatos, koncentrálós fajta?
Inkább az utóbbi. Mondhatjuk, hogy az álló dzsúdó közelebb áll hozzám. Inkább próbálom kipuhatolni az ellenfél gyenge pontját, és kivárni a megfelelő alkalmat, amikor ezt kihasználva kibillenthetem az egyensúlyából. Ez könnyebb akkor, ha az ellenfél hozzám képest az ellentétes oldalra dolgozik. Ilyenkor mindig hamarabb megérzem, mit kell tenni.
A londoni paralimpián a döntőbe jutásért vívott csatádban is ez okozta a gondot.
Igen. Az orosz versenyző is a baloldalra dolgozott, azaz bal kézzel fogta a hajtókámat, és ez megzavart. Sajnos ezzel el is veszett az aranyérem lehetősége.
Olyan szomorúan mondod ezt, pedig a bronz is majdnem olyan fényes! Ráadásul két kétszeres Európa- és világbajnok is vagy már.
Ez igaz, de most nagyon úgy éreztem, hogy bennem van az arany lehetősége. Minden a tervek szerint haladt. A felkészülés jól ment. Nem jött közbe sérülés, mint Peking előtt. Mivel az elmúlt években nem vettem részt világversenyen, a figyelem sem irányult rám annyira, ezért nem éreztem az esélyesekre nehezedő nyomást sem. Minden együtt állt, hogy sikerüljön az arany, és éreztem, hogy esélyem van rá. Aztán elég volt egy rossz pillanatban meghozott rossz döntés, egy hibás mozdulat, és máris elszállt minden reményem.
Ne mondj ilyet! Hiszen a paralimpiai bronzérem is csodálatos eredmény. Nagyon büszkék vagyunk rád!
Ezt nagyon köszönöm, és persze érzem is a szeretetet, ami sok erőt ad. Amikor elveszítettem a döntőbe jutásért vívott csatát, akkor is ez adott erőt, hogy fel tudjak menni a szőnyegre a bronzmeccsre. A magyar csapat többi tagja, akikkel együtt voltunk Londonban, olyan szeretettel, olyan örvendezve ölelgettek, biztattak, hogy tényleg újult erővel tudtam kiállni, és ennek meg is lett az eredménye, és segített, hogy végül a harmadik helynek is örülni tudjak.
Kikkel lógtál együtt a versenyek között?
Athén óta a kerekesszékes vívókkal nagyon jóban vagyok. Krajnyák Zsuzsi igazi jó barátom lett, néha nála alszom, és legalább hetente biztos, hogy beszélünk. Londonban egy egész hadseregre való szervezővel és biztonsági őrrel vívott meg, hogy ott lehessen a bronzéremért folyó meccsemen. A vívók ugyanis később érkeztek Londonba, mint mi, így nem tudtunk együtt kimenni. A versenyek helyszínére kijutni és a kapuőrökön keresztül bejutni pedig nem volt egyszerű feladat. De Zsuzsinak, ha kalandosan is, de sikerült, úgyhogy a bronzmeccs után Hajtós Berci mellett ő is ott szorongatott a folyosón.
London előtt azt nyilatkoztad, ha sikerül az arany, akkor végleg visszavonulsz, és a családalapítást helyezed az első helyre az életedben. Mégis minden reggel lefutod a fél órádat, pedig most ráadásul októberig teljes pihenőt kaptál, ha jól tudom. Netán megváltozott az elképzelésed a jövőt illetően?
Így áll a helyzet. Arannyal szeretném befejezni. A párommal meghánytuk-vetettük a dolgokat, és abban maradtunk, hogy négy év múlva Rio de Janeiróból megpróbálom elhozni a legfényesebb érmet. Nagyon szeretném a csúcson befejezni a pályafutásomat. Úgy érzem, van még bennem erő és akarat egy következő nekifutáshoz.
Ismét csak azt kell, hogy mondjam, a legtöbb egészséges ember is csak irigyelhet téged ezért a kitartásért és optimizmusért, ami belőled árad. Az edződ mit szólt az elhatározásodhoz?
Még nagyon friss ez a döntés, ezért nem beszéltük meg még a részleteket, de valahol már azt nyilatkozta, ha úgy döntök, hogy folytatom, akkor velem tart a következő négy évben is.
A sport mellett dolgozol is, vagy csak ebből élsz?
Az életem nagy részét eddig a sport és a versenyekre való készülés töltötte ki. Az érettségi után elkezdtem képesítés nélkül dolgozni, de amikor Keserű József visszahívott a dzsúdó világába, azonnal igent mondtam, és azóta is ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. Kapok némi ösztöndíjat, és a kiutazáshoz is kaptunk segítséget. Az utazást, a szállást, az étkezést természetesen a Magyar Paralimpiai Bizottság fizette, és kaptam támogatást a felkészüléshez Törökbálint önkormányzatától is, ebből finanszírozta az egyesület a futópadot, amelyen itthon edzhetek. A probléma inkább a mindennapi megélhetés. Látássérültként nem könnyű olyan munkát találni, ahol még a heti öt edzés is befér valahogy a munkaidő mellé, értelmes munkát végezhetek, és meg is fizetik. A munkahely, ahol eddig dolgoztam, sajnos most meg is szűnt, úgyhogy az életemnek ezt a részét még valahogy meg kell szerveznem. Dolgozni mindenképpen kell és szeretnék is, remélem, hamarosan találok megfelelő munkahelyet.
Nem gondoltál rá, hogy elvégezhetnéd az edzői tanfolyamot?
De igen, ezt többen is ajánlották, és kedvem is volna hozzá, mert szeretem a gyerekeket, és szívesen tanítanám őket. A baj az, hogy egy edzőnek nem csak a technikai tudás átadása a feladata. Az edzésen vigyáznia is kell a gyerekekre, a versenyeken segíteni, biztatni kell őket, tanácsokat kell adni, hogy miként győzhetik le az ellenfelet. Ez pedig elég nehezen megoldható, ha történetesen nem látok el a szőnyegig, és ezért nem tudom, mi történik.
A munkahely kérdése tehát még megoldásra vár. De ettől eltekintve mondhatjuk, hogy most igazán boldog és kerek az életed? Azt csinálod tovább, amit szeretsz, körülötted vannak a számodra fontos emberek, és mindenki támogat a döntésedben?
Igen, azt hiszem, így van. Most, hogy eldöntöttem, folytatom, már tervezgetem az eljövendő hónapokat. November közepéig pihenünk, de aztán elkezdünk alapozni. Jövőre Európa-bajnokság, ami jó erőpróba a 2014-ben megrendezésre kerülő világbajnokságra, hiszen ahhoz, hogy ott lehessek Rióban, újra kvalifikálnom kell magam. Így aztán szinte már meg is van a feladatom az elkövetkező négy évre. Nem fogok unatkozni.
P.E.
