Beszélgetés Hadnagy Dénessel, a Kadicsfalvi-Bethlenfalvi Egyházközség kántorával

Az idei nyár legszebb ünnepe Szent István emlékezetének felidézése volt augusztus huszadikán. Az ünneplő törökbálintiak most is gyönyörködhettek a díszes székely népviseletben, hiszen a hagyományoknak megfelelően meglátogattak bennünket erdélyi barátaink, hogy megosszák velünk az első új kenyeret. Már tizenkét esztendeje, hogy legalább évente két alkalommal találkozhatunk velük. Tavasszal a Csíksomlyói Búcsú idején a törökbálinti katolikus egyházközség zarándokait látják vendégül Bethlenfalván és Kadicsfalván, a nyár végén pedig ők jönnek hozzánk, hogy együtt ünnepelhessük az új kenyér megszentelését. A vendégeskedés pedig nem is lenne igazi Hadnagy Dénes nélkül, aki a Kadicsfalvi-Bethlenfalvi Egyházközség kántora és a baráti közösség egyik központi személyisége. Aki hallotta már énekelni őt a templomban, egyhamar nem felejti el. Őt kérdezgettem barátságról, hivatásról, munkáról és egy kicsit magáról és a családjáról is. Mivel híresen szerény ember, ezt szerette a legkevésbé, de azért örömmel mesélt a bethlenfalvi-kadicsfalvi életről.
Hány éve is, hogy minden évben találkozunk?
Kétezerben jöttek először a törökbálintiak hozzánk az úrnapi búcsúra, aztán még abban az évben, Sarlós Boldogasszony ünnepén mi is ellátogattunk Törökbálintra. Azóta majdnem minden évben sikerült találkozni egymással. Abban az évben én visszajöttem az ifjakkal augusztusban is, és akkor mentünk be először a bazilikához a Szent István napi körmenetre. Aztán teltek az évek, és minden évben jöttünk. Talán harmadik évben történt, hogy már székely népviseletben is érkeztek páran, és azóta szinte mindenki csináltatott székely ruhát. Talán egy évben fordult elő, hogy nem tudtunk jönni, a tízéves évfordulón pedig augusztus helyett júliusban jöttünk a Sarlós Boldogasszony búcsúra.
Mennyit változott a társaság a kezdetek óta? Szűkült vagy bővült a csapat?
Nagyjából ugyanazok a családok jönnek, de vannak néha újak, és olyanok is, akik időnként „igazoltan” hiányoznak. És úgy látom, hogy a törökbálintiakkal is így van. Vannak, akik mindig jönnek, de mindig vannak újak is. De talán elmondhatom azt, hogy aki egyszer velünk tart, annak egy életre élmény marad egy ilyen út. Ez a testvérkapcsolat nemcsak a törökbálintiakkal hozott össze bennünket, hanem a saját közösségünkön belül a kadicsfalvi és bethlenfalvi emberek is sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Ráadásul ott az a rengeteg gyönyörű hely, ahová így eljutottunk. Voltunk Ópusztaszeren, Egerben, Pécsett, Tihanyban, Esztergomban, Pannonhalmán, Veszprémben, Mohácson, Aggteleken és még sorolhatnám. Amikor pedig a törökbálinti csoport járt nálunk, mi is igyekeztünk megmutatni nekik Székelyföld legszebb tájait. Ha nem lenne ez a testvérkapcsolat, sokan nem láthattuk volna ezeket a helyeket.
Mi a helyzet a fiatalokkal? Jönnek a nagyobb gyerekek is a csoportokkal?
Inkább a kisebbek jönnek a szülőkkel. Ahogy felnőnek, el-elmaradoznak.
Mi volt a legkedvesebb élményed az elmúlt években, amit ettől a barátságtól kaptál?
Most pünkösdkor, a csíksomlyói zarándoklat alkalmával jött a törökbálinti csoporttal valaki, aki később elmesélte nekem, mit is jelentett neki az a három nap, amit nálunk töltött.  Bevallotta, hogy amikor hívták az útra, mondta az invitálónak: ő nem vallásos ember, még csak hívőnek sem mondaná magát. De biztatták, hogy az nem baj, hiszen soha nem késő megtenni az első lépést. Végül úgy döntött, a csoporttal tart. Mielőtt hazaindultak volna elmesélte, hogy már az első napon, amikor a buszban imádsággal kezdték a napot, érezte, hogy valami változni kezd benne. Aztán Udvarhelyen végigjártuk a Székely Kálváriát, később a Csíksomlyói Búcsúra is elzarándokoltunk.
Azt mondta, ez az egész úgy megfogta őt, hogy biztos benne, ezután másképp fogja élni az életét. Azt gondolom, ha tíz év alatt ő volt az egyetlen ilyen, már érdemes volt megkötni és ápolni ezt a barátságot! De nemcsak a jóban, hanem a nehézségben is összetartanak a családok. Nagyon sok segítséget kaptunk a templomaink felújításakor és az árvíz idején is a törökbálintiaktól, és mi is igyekeztünk erőnkhöz mérten viszonozni, amikor szükség volt rá.
Tudom, hogy nem szereted, de hadd kérdezzelek most egy kicsit saját magadról, hiszen ez az egész testvérkapcsolat elképzelhetetlen nélküled. Hogyan lettél kántor?
Egyházzenei középiskolába, kis szemináriumba jártam. Az érettségi után elvégeztem egy vasipari képzést is. 1980-ban kezdtem, átmenetileg egy másik faluban kántorizáltam. Mellette egy gyárban is dolgoztam. Aztán 1983-ban lettem a Kadics- és Bethlenfalvi Egyházközség kántora, és azóta a Jóisten segítségével mind a mai napig el tudtam látni a két egyházközség összes kántori teendőjét is.
2001-ben hívtak egy kereskedelmi céghez, ahol telepvezetőként ma is dolgozom. És ezért azóta is hálás vagyok Pál Dénes cégvezető úrnak.
Egy ember, két teljes állás. Egy napban pedig neked is csak huszonnégy óra van. Hogy jut időd minderre? Mit szól ehhez a családod?
Nem lehetne ez másként, mint hogy ott áll mellettem a feleségem. Harmincnégy éve vagyunk házasok. Van két lányunk és egy gyermekünk, ahogy mondani szokás, és van már két kicsi unokánk is.  A fiam orvosi egyetemre járt Marosvásárhelyen, és utána tanult Budapesten is, most az egészségügyi menedzsment a szakterülete. A nagyobbik lányom magyar és néprajz szakos tanárnő, a férje tihanyi, ők ott is élnek Tihanyban. A kisebb lányom pedig negyedéves orvostanhallgató.
Nem sokat láthattad őket, amikor kicsik voltak.
Az igaz, hogy most az unokáimmal több időt tudok tölteni és inkább tudok figyelni rájuk. Amikor a gyerekek kicsik voltak, nemigen volt idő ilyesmire. Ritkán volt alkalmunk arra is, hogy együtt kiránduljunk, hiszen a kántori munka hétvégén is sok elfoglaltságot ad. Volt olyan is az életemben, amikor abba akartam hagyni. De pont a feleségem volt az, aki nem engedte, hogy feladjam, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Igyekszem mindenkinek megadni a tiszteletet, és vissza is kapom, méghozzá kamatostól. Igaz, hogy sokszor nehéz, de úgy érzem: ide vagyok rendelve, és ha Isten erőt és egészséget ad, csinálom is tovább, amíg lehet.

Ny. E.