Állva, vagy ülve

Minden embernek van egy igaz barátja, akire számíthat élete végéig, és barátságuk az összes csapást túléli. Legyen az az ember testvére, az egyik rokona, vagy csak egy barátja. Mindig is tudtam, hogy így van, mindig is éreztem, de mégis elcsodálkoztam egy öregember történetén.
Két éve az egyik másodikos gimnazista táborba a legjobb barátommal mentem. Éjszakára terveztük, hogy takarodó után körülnézünk a táborhely körül. Minden a terv szerint haladt, amíg az addig nem is látott tolószékes táborvezető észre nem vett minket.
Odagurult hozzánk, az esti szellő fújta ősz haját, és merengően nézett ránk. Megijedtünk, de ő nem szidott le minket, és eszébe se jutott volna felhívni a szüleinket. Csak vágyakozóan bámulta a tehetetlen feszengésünket. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy szó nélkül elmegy, furcsa, mély hangján megszólalt.
– Nem jól csináltátok, fiúk! Túl könnyű volt észrevenni titeket. A fehér könnyen észrevehető a sötétben – először azt hittem, hogy gúnyosan felnevet majd, de ő elmosolyodott a csodálkozásunkon. – Ne ijedjetek meg tőlem! Én is voltam diák, én is éreztem kalandvágyat. Mi a nevetek?
– Én Bernáth Ádám vagyok – mutatkoztam be –, ő pedig a legjobb barátom, Kiss Barna.
– Jó estét! – ocsúdott fel Barnus a rémületből.
– Jó estét, fiúk. Gyertek velem!
Leültünk a tábortűzhöz. Először kedvesen ránk mosolygott, és kissé ráncos arcát megvilágították a lángok. Már nem tűnt félelmetesnek, már a tolószéke sem rémített meg, mert rájöttem, hogy nem kitiltásról lesz szó, hanem beszélgetni akar velünk. Így hát csak hallgattam, ahogy mesél.
– Alig negyven éve én is tizenhat éves voltam, és én is eljöttem ebbe a táborba a legjobb barátommal. Mindent tudott rólam, ismerte a gondolataimat, már szinte kezdtünk egyszerre beszélni. Mindig mellettem állt, minden bajért ketten vezekeltünk. Amikor eljöttünk ide másodikos gimnazistaként, mi is kiszöktünk éjjel. Első éjszaka kimentünk a táborból, átmásztunk a kukoricást körülölelő drót alatt, és egész este a holdat bámultuk. Mi nem buktunk le – mondta mosolyogva, és oldalba bökött minket. – Innentől kezdve majdnem minden este kijártunk. Utolsó éjszakán aludni szerettem volna, hiszen egy héten keresztül fenn voltam minden éjszaka. Az utolsó estét akarta a barátom a legőrültebbnek, és én végül vele tartottam. A táborfelügyelők tartottak a gyógyszeres dobozban pálinkát, fertőtlenítésre. Kicsempésztük a táborból, és bementünk vele az erdőbe. Amikor bolyongtunk, rátaláltunk egy magaslesre. Megpróbáltam lebeszélni a barátomat, hogy fölmásszon rá, mert ő a kelleténél kicsit többet ivott. De nem hagyta magát, sőt kért, hogy menjek fel vele. Felkísértem, nehogy leessen… Fönt szédült, és butaságokat beszélt. Összevissza botladozott. Egy megbotlásakor – és elkomorult az arca – megpróbáltam megtartani, hogy ne zuhanjon a mélybe – mondta, és elcsuklott a hangja. Megtörölte a szemét, és folytatta. – Az utolsó emlékem arról az éjszakáról, hogy őrülten kapaszkodik le a létrán, lekuporodik mellém… Már nem volt részeg… és ordibált hozzám, hogy nem hagyhatom itt, hogy minden rendben lesz… pedig nekem nem is fájt… Amikor a kórházban felébredtem, ott ült az ágyamnál. Nem értettem, hogy mi történt, csak azt láttam, hogy zokog. Hogy a szüleim is zokognak. Fel akartam kelni, és megkérdezni a világtól, hogy miért sír? Hiszen élek! De nem tudtam. Nem mozdultak a lábaim. Ekkor belépett az orvos… és közölte velem, hogy mozgássérült lettem.
Szomorúan bámulta a tüzet, és mi elszörnyedve hallgattuk. Egy kis ártatlan kalandból indult, és mi lett a vége! Az öregember dühösen kettétörte a kezében lévő ágat, eszelős tekintetével ránk meredt, és folytatta.
– Miután ezt megtudtam, üvölteni kezdtem a barátommal. Mert úgy éreztem, hogy ha ő aznap nem hív ki, akkor minden rendbe lett volna. Hogy ha nem lett volna olyan felelőtlen, akkor nem leszek nyomorék. – A nyomorék szót különös undorral mondta. – Azt kiáltottam neki dühöngve, hogy utálom, hogy soha többé nem akarom látni, és hogy takarodjon innen. Ő zokogva kisétált a korházi szobából, és utána már csak egyszer láttam – mondta, de már egy kicsit megenyhült. – Másnap, amikor még mindig a kórházban voltam, bejött és lerakott egy levelet az ágyamra. De nem olvastam el, hanem összetéptem. Azóta sem tudom, mi volt benne, és nem is tudom, hogy mi történt vele… de nem is érdekel! – mondta végül, és dühösen fújtatni kezdett.
Furcsa volt az esti csöndben ez a heves érzelemmegnyilvánulás. Barna hitetlenül nézett rá, és csodálkozó szemekkel megkérdezte:
– Azóta sem beszélt vele?
– Nem – válaszolta a tolószékes, mire Barnus, tőle szokatlan, módon ráförmedt.
– Negyven éve történt, és azóta képtelen volt neki megbocsátani? Milyen barát maga?
– Olyan barát, aki nem tudja elfelejteni, hogy nyomorékká tették.
– Nem! – kiáltotta, és ezt az éjszaka ezerfelől visszhangozta. A döbbenettől majdnem én is felkiáltottam, hogy a legjobb barátom egy mozgássérülttel üvölt. De igazat kellett adnom neki. – Nem, nem! Maga olyan barát, aki egy életen keresztül utálta a legeslegjobb barátját. Hogy ha úgysem lehet változtatni az állapoton, akkor ne éljen haragban azzal, akivel egykor megosztotta a gondolatait! – mondta mérgesen, és elviharzott otthagyva a ledöbbent táborvezetőt és engem, aki egy szót sem szólt ez idáig. De a táborvezető mérgesen felém fordult.
– Tudjátok, milyen szörnyű nekem? Hogy nem lehet rendes családom, mert nem lehetnek gyerekeim? Amikor az ablakból figyeltem a labdázó osztálytársaimat, tudjátok, mit éreztem? – Fogalmatok sincs róla! – kiáltotta, és szinte szikrákat szórtak a szemei.
– Miért dobta el magától a támaszát? – kérdeztem csendesen. – Ha ilyen szörnyűség történik, kell valaki, akire támaszkodhatunk – mondtam szomorúan, és otthagytam egyedül, a bánatosan kialudt tűz mellett. Tudtam, hogy nem volt jogunk megbántani és megkérdőjelezni egy tapasztaltabb férfit, de mégis így láttuk helyesnek. Legalábbis szükségszerűnek.
Csak utolsó nap láttuk újra. Éjszaka volt, bekopogott hozzánk. Valahogy a vele való vita óta nem volt kedvünk kimenni éjszaka. Újra a tűz köré telepedtünk le. Akár húsz percig is ülhettünk csendben. Ő merengően a tábortüzet bámulta, mi pedig figyeltük az éjszakát. Fájdalmas arcot vágott, mintha nehezére esne megszólalni.
– Igazatok van. Igazatok van, mindenben. Buta voltam, hogy nem bocsátottam meg neki. Ő volt a legjobb barátom. Szörnyeteg vagyok. Egy öreg szörnyeteg. Egy öreg, tolószékes, rút, magányos szörnyeteg. Ha még egyszer találkozhatnék vele, csak egyszer! Ha láthatnám, ha elmondhatnám neki, hogy sajnálom, és hogy nem haragszom rá. Hogy a legkedvesebb barátom volt, és ez a rengeteg idő sem változtatott ezen. Hogy mennyire magányos voltam nélküle.
Az éjszakai üresség, a bánat és a megkönnyebbülés nagyon furcsán hatott ránk. Meghatóan. Kezébe temette arcát, majd újra megszólalt:
– Ha elmondhatnám neki, hogy bánom az egészet, és állva vagy ülve, de a legjobb barátom…– és újra elcsuklott a hangja.
És ekkor olyan dolog történt, amit senki sem hinne el nekem. Ami miatt nem hittem el neki az egész történetet. Egy képtelen dolgot… Felállt a tolószékből.
Negyven év után akkora erőt adott neki ez a gondolat, hogy meglátogatná a barátját, hogy elfelejtette, hogy képtelen járni… és felállt.
Nem hittem el neki, hogy nem tudott eddig járni. Az egész történetben kételkedtem, biztos csak azért mesélte el, hogy ne menjünk ki a táborból. Hogy tudjam, Barna igaz barátom. Hihetetlen volt, egy részem viszont végig érezte, hogy nem csak egy megbolondult öregember meséje volt. Eddig csak éreztem, hogy igaz, de néhány napja, egy levél teljesen bebizonyította számomra. Egy levél, ami szépen meg volt címezve nekem és Barna barátomnak. És a feladója a volt rokkant.

„Barnának és Ádámnak!

Életemben három jelentősebb esemény volt. Amikor megszülettem, a balesetem, és az az éjszaka, amikor rádöbbentettetek, hogy milyen ostoba vagyok.
Gondoltam, befejezem az elkezdett történetemet.
Elmentem Péterhez, a barátomhoz. Rettegtem az első találkozástól, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy megfakultak benne az emlékek. Amikor beléptem a szobájába, csak egy öreg tolószékest láttam, ugyanolyat, mint én voltam. De ahogy mosolyogva megfordult, és ahogy örömteli, csillogó szemével rám nézett, felismertem egykori barátomat.
Nevetve összeborultunk. Elmagyaráztam neki, hogyan vagyok képes újra járni. Aztán elmondta, hogy ő hogyan lett tolószékes.
A levélben, amit negyven éve átadott, ezt magyarázta meg. Nem érezte igazságosnak, hogy a történtek után ő még mindig tudja használni a lábait, ha ő elvette ezt tőlem, ő sem érdemli meg.
És sírt örömében, hogy nem vagyok nyomorék.
Köszönöm, hogy felébresztettetek! Köszönöm, hogy segítettetek.
Amikor már azt hittem, hogy vele is megtörténik a barátság csodája, amit a megkönnyebbülés ajándékozott nekem, és hogy a megbocsátás nyújtott segédkezet, ő újra zokogni kezdett örömében, és megígérte nekem, hogy örökre barátok leszünk.
De ő… ülve maradt.”

Jánócsik Zsófia