Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük… (Mk 9,2)
Tulajdonképpen minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is. Lehet-e e nélkül napjaink irtózatos kuszaságában nem keresztényként, de egyáltalán emberként élni? Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva?
De ne akármilyen hegyre menjünk fel, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének, tehát emberségének kinyilatkoztatása. Ide azonban csak vele és szentjeivel mehetünk fel. Induljunk el a napi szentírási szakaszokat olvasva. Meg-megállunk, elkalandozunk. Igazában az elkalandozás, az elszórakozás is része annak az útnak, amely a szemlélődéshez vezet. Hiszen nem mesterségesen keltett jámbor érzelmek művirágait kell szednünk az úton, hanem önmagunkat, valós önmagunkat kell összeszednünk; ez pedig csak úgy lehetséges, ha szórakozottságunk feltárja előttünk, hol is van a szívünk. S akkor azt kell megbeszélnünk az Úr Jézussal.
Ott elváltozott előttük. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciákkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. A szemlélődés lényege, hogy amit a hitből ismerünk, azt most mint a mindenség világosságát, életünk legteljesebb és örömteli megoldását szemléljük.