Június 29-én egyszerre emlékezünk meg az egyház kezdeti időszakának két hatalmas egyéniségéről. Mindkettő emberfeletti odaadással küzdött az egyház megalakulásáért. Míg Pál rendkívüli tudásával hirdette Krisztust és a nemzetek apostolává lett, addig Péter Krisztustól kapott teljhatalmával odaadóan szolgálta a krisztusi hit egységét és épségét, az egyház egységének sziklaszilárd alapja lett.

Magunk vagy mások gyengéinek mentegetése közben, megnyugtatásunk végett, a legtöbben könnyelműen mondogatjuk: Ne félj! Nincs semmi baj! A szent is hétszer botlik napjában! Ember nincs hiba nélkül! Olykor mégis érezzük, hogy ezek a kijelentések nem nyugtatnak meg sem minket, sem másokat. Nehezen tudjuk elviselni gyengeségeinket, gyarlóságainkat és hibáinkat. Talán életünkben is vannak dolgok, amelyekről nem szívesen beszélünk, olyan események és szakaszok, amelyekre jobban szeretnénk, ha sohasem derülne fény. A legtöbben tudjuk, hogy árnyékokkal és hibákkal megterhelt emberek vagyunk. Ezek elviselése a legtöbbször mégis kényelmetlen és terhes számunkra.
Péter apostol kiváló halászember. Jóakaratához sem fér semmi kétség. Lelkes és bátor hitvalló: ,,Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16, 16). Jézus ezért már az első találkozáskor a „Kéfa” nevet adta neki (Jn 1, 42). A kéfa arámul „szikla”, görög megfelelője a „petra”, ennek hímnemű személynévváltozata a Petrosz – Péter. A legjelentősebb események idején mindig Jézus oldalán állt. Kiemelkedő helyet foglalt el a tanítványok között, a Szentírásban a neve gyakran áll az apostolok névsora (Mt 10, 2) vagy a három megkülönböztetett apostol – Péter, Jakab és János – csoportjának élén (Mt 17, 1). Mindez azonban nem akadályozta meg Pétert abban, hogy egy adott pillanatban meg ne bicsakoljék és el ne határolja magát Jézustól: „Nem ismerem azt az embert” (Mt 26, 72). Gyávasága és félelme ezúttal erősebbnek bizonyult hiténél. A kakasszóra majd eszébe jutottak Jézus szavai és keservesen siratta bűnét. A Mester még Péter hármas tagadása után is töretlen szeretettel szerette őt és háromszor kínálta fel neki a lehetőséget szeretete megvallására és ráadásul még nyája vezetését is őrá bízta (Jn 21, 15-17). Péter minden gyarlósága ellenére megkapta a mennyek országának kulcsait és ő lett az egyház sziklaalapja: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit föloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16, 18-19.)
Pál apostol életében ugyancsak azt tapasztaljuk, hogy minden gyarlóságunk és gyengeségünk ellenére még Istennek tetsző és sikeres lehet az életünk. A Krisztushoz való hűség szempontjából Pál apostolnak már eleve rosszul indult az élete. Bár kiváló tehetség, akadémikus, az Írások jeles ismerője, de talán éppen ezért ki nem állhatja az új vallás követőit: a Krisztus-hívőket. Üldözésükre jelentkezett (ApCsel 9, 1-2) és üldözte az Isten egyházát (1 Kor 15, 9). Sőt még a gyilkosság ellen sem tiltakozott, amikor István megkövezésénél a vértanú ruháit lábai elé helyezték (ApCsel 8, 1).
Isten mégsem hagyta Pált elveszni. Krisztus és egyháza ádáz üldözőjéből lánglelkű apostolt csinált a Damaszkusz felé vezető úton. Az Úr eszközül választotta, hogy megismertesse nevét „a pogány népekkel, a királyokkal és Izrael fiaival” (ApCsel 9, 15) és később megmutatta neki, hogy mennyit kell szenvednie érte.

A két apostolfejedelem ünnepe vigasztalásunkra szolgál. Ha nem is szabadulhatunk meg véglegesen emberi gyarlóságainktól és hibáinktól, azért Isten még életünket elfogadja és sikeres beteljesedésre vezeti azt
Persze csak akkor, ha akarjuk!