A törökbálinti Állami Általános Iskola (ma Zimándy Ignác Általános Iskola) 1962-ben végzett diákjai a nyolcadik osztály befejezése és ballagásuk 50 éves évfordulójára emlékezve találkoztak. Az elmúlt félszázad alatt sokszor volt osztálytalálkozó, de ez valamennyi közül kiemelkedik.

Az ötven év nemcsak egy nagyon kerek évforduló – ami már emberi léptékkel mérve is történelmi jellegűnek mondható –, hanem ez az időtávlat átrendezi az emberi kapcsolatokat és olyan dolgok válnak fontossá, amelyek felett korábban átsiklottunk.
1962-ben 125-en végeztünk. 40-40 fiú járt az A és B osztályban, igazságosan és egyenlően elosztva Kiss Albert tanár úr és Tömör Karcsi bácsi osztályai között, míg a lányok 45-en voltak a C osztályban dr. Máthé Lórántné osztályfőnökük felügyelete alatt. Abban az időben bizony ilyen nagy létszámú osztályok voltak. De nemcsak ebben különböztek az akkori osztályok a maiaktól, hanem abban is, hogy szombaton is kellett iskolába menni, és felváltva volt a tanítás, egyik héten délelőtt, a másik héten délután.
A kerek évforduló szervezői kitűnő munkát végeztek, és itt meg kell említeni néhány nevet: a lányok közül Feleki Ági, Papp Teri, az A osztályból Heiszer Imre, Kálmán Lajos, míg a B osztályból Hídvégi Feri igyekezett nagy sikerrel összeterelni a szélrózsa minden irányába szétszóródott osztálytársaikat. Köszönet érte, hiszen fáradozásuk nem volt hiábavaló, mert 42 fő volt jelen, ami egy 50 éves találkozón igazán szép eredmény.
Talán az ő érdemük is, hogy a külföldön élő osztálytársaink közül is többen eljöttek Németországból, volt, aki Ausztráliából több mint 36 órát utazott, hogy ideérjen. Ekkor döbbentünk meg, hogy nekik milyen áldozatot kellett hozni, míg mi, törökbálintiak csak elsétáltunk és néhány perc alatt ott voltunk. Az igazán nagy köszönet őket illeti meg, hogy a fáradozásuk mellett nem csekély anyagi áldozatot is hoztak, hogy néhány órát együtt töltsünk.
A találkozó helyszíne ezúttal is az egyesületek pincéje volt, ahol Farkas Gyula kitűnő gulyást készített. A gulyás mellett bőséges süteményes tálak díszítették az asztalokat és növelték a résztvevők kondícióját.
A bensőséges beszélgetések közepette megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehetnek közöttünk. A fiúk közül húszan, a lányok közül hatan hagytak itt bennünket örökre. Rájuk egyperces néma felállással emlékeztünk és tanárainkra is nagy tisztelettel gondoltunk.
A tiszteletadás és megemlékezés mellett természetesen a vidám hangulatú beszélgetéseké volt a főszerep, nem maradtak el az egymás ugratásai, a régi diákcsínyek felelevenítései sem – például hogyan lehetett megúszni az orosz feleltetéseket –, vagy Annus néni, illetve Matyi bácsi „fegyelmezései”. Sokszor egymás szavába vágva ott folytattuk, ahol több mint 50 éve abbahagytuk. Megdöbbentő, hogy ennyi év után milyen apró részletekre is visszaemlékezünk.
Felidéztük az egykori futballcsapatokat, a meccsek eredményeit, a zenekarok összetételét és az akkor született slágereket.
Ezek után már nem is volt meglepő, hogy Varsányi Gábor vezényletével dalra fakadt a „nagycsapat” és elénekeltük az Illés-számot.
Jó volt találkozni, jó volt együtt lenni, jó volt emlékezni – jó volt ismét diáknak lenni.

Egervári László
egykori törökbálinti diák a VIII./A osztályból