Történetének eddigi legnagyobb sikerét mondhatja magáénak a szezontól MTK-Törökbálint néven futó Elite Basket kosárlabdacsapata. A fiúk a bajnokságban a harmadik, a rájátszásban a hatodik helyet érték el. A csapat egy kis csodát vitt végbe, hiszen decemberben többen is távoztak a gárdából, sőt sok játékos sérüléssel is küszködött, ennek ellenére a fiúk hősiesen küzdöttek, és kivívták mind a szurkolók, mind az MTK elnökségének tiszteletét. Az elmúlt bajnokságról és a jövőről Spiriev Attila ügyvezető igazgatóval, Molnár István vezetőedzővel, Molnár Attila technikai vezetővel és Szarvas Gábor csapatkapitánnyal beszélgettünk.
Hogyan értékelik az elmúlt bajnokságot annak fényében, hogy a csapat történetének egyik legjobb eredményét érte el, de a rájátszásban csak egy-két ponton múlott, hogy ne végezzenek még ennél is előrébb?
Molnár István: A bajnokságot három részre osztanám. Az elején úgy vágtunk neki, hogy szerettük volna megnyerni, de januárban, miután öt játékos is távozott a csapattól, egy teljesen más szemlélettel és taktikával kellett folytatnunk a versengést. Egy olyan lelkes, szívvel-lélekkel küzdő társaságot sikerült felépíteni, akikkel magabiztosan jutottunk a rájátszásba. A harmadik rész maga a rájátszás, ahol nemcsak kevesen voltunk, hanem mi voltunk a „hadirokkantak csapata”. Mindkét irányító játékosunk félig sérülten vállalta a játékot, és több csapattag is sérülésekkel küszködött. Örülünk a helyezésünknek, de maradt bennünk tüske, mert végezhettünk volna előrébb is.
Szarvas Gábor: Az elején az volt a terv, hogy megnyerjük a bajnokságot, és ehhez a lehető legjobb játékosokat próbáltuk a csapathoz csábítani. Az a csapat a játékosokat tekintve alkalmas lett volna a bajnokság megnyerésére, de a fiúk közt nem alakult ki a megfelelő csapatkémia, csapatszellem. December után, amikor több játékos is elhagyta a csapatot, megfordult a helyzet, a csapatszellem kiváló volt, de a szerkezet még nem volt alkalmas a bajnokság megnyerésére. A rájátszásra a fiúk igen elfáradtak, közel azonos szintű csapatok ellen játszottunk, de az ehhez hasonló tétmérkőzésekhez még sokan nem voltak hozzászokva, ezek is okozhatták a vereségeket.
Ha valaki követte a bajnokságot, azt tapasztalhatta, hogy amint fogynak a játékosok, úgy erősödik a csapat. Ez egy kicsit ellentmondás, de mi volt a titok?
Spiriev Attila: Ötven százalékban a titok Molnár István, aki minden nehézségre úgy reagált, hogy miként tudunk a hátrányból előnyt kovácsolni. A másik ötven százalék maga a csapat, hiszen a fiúk nem kezdtek el siránkozni, hanem hősiesen küzdöttek és akartak győzni. A kialakult helyzetben igazi csapattá kovácsolódott a társaság. Ha megnézzük a megnyert mérkőzéseinket, akkor azt láthatjuk, hogy sok meccset csak nagyon kevés ponttal nyertünk meg. Ez az egység, a küzdés és az akarás eredménye. A bajnokság legvégére a győzni akarás megmaradt, de a csapat szinte elfogyott, sok sérültünk volt, a játékosokat úgy kellett „összedrótozni” a meccsekre. Szerintem, amit Kicsi (Molnár István – a szerk.) a bajnokság folyamán véghezvitt, az egy kisebb fajta mágia volt, és e helyütt is szeretnék neki gratulálni és megköszönni az egész éves munkáját. És maximális elismerés illeti meg Molnár Tamást is, aki a csapat technikai vezetője, másodedzője és az utánpótlás vezetőedzője. Tavaly még ő volt a felnőtt csapat edzője. Példaértékű, hogy napi szinten mindenben segíti Molnár István munkáját.
M. I.: Akarva-akaratlan egy szerkezetváltást kellett eszközölni a csapaton belül, ami azt jelentette, hogy egy picit „lealacsonyítottuk” a csapatot és csak egy centerrel játszottunk, ami meglepte az ellenfelet.
Sz. G.: Minden meccsünkre úgy mentünk ki, hogy mi fogunk nyerni, és nem úgy, hogy talán megnyerjük.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy szeretnétek a vezetőedzőt Törökbálinton tartani.
S. A.: Folynak a tárgyalások, és nem titok, hogy próbálják máshova is csábítani, de természetesen azon vagyunk, hogy vele folytassuk a munkát.
M. I.: Van önnél egy toll? Mert akkor mást most aláírom a szerződést.
Lehet már valamit a jövőről tudni, vagy még nagyon korán van? Gondolok itt a játékosérkezésekre, -távozásokra, illetve a kitűzött célra.
S. A.: Még nagyon korai a kérdés.Szeretnénk minél több játékost itt tartani, mert van mire építeni. Tárgyalunk is játékosokkal, de érdemi választ július közepe táján tudunk adni. A tervekről így szintén nem tudunk nyilatkozni, hiszen amíg nem látjuk a csapatot, és a más együtteseknél kialakuló erőviszonyokat, addig nem lehet helyezéstervben gondolkozni. Pillanatnyilag még azt sem látjuk, hogy melyik csoportban fogunk játszani, bár valószínű, hogy maradunk a keletiben.
Sz. G.: Én a családommal Törökbálinton találtam otthonra, így amíg bírom a játékot, szeretnék Törökbálinton kosarazni. Ha meg játékosként már nem lehet rám számítani, akkor az edzősködést, melyet jelenleg is végzek, a csapat utánpótlásánál szeretném folytatni. Erre tudatosan készülök. A többiekkel kapcsolatban csupán annyit, hogy persze ilyenkor mindenki nézelődik, hogy adódna-e lehetősége jobb csapatban játszani, esetleg jobb anyagi körülmények között, de legtöbben inkább maradnának, és ez leginkább a közegnek köszönhető.
Az MTK elnökségével már beszéltetek? Mennyire vannak megelégedve a csapattal?
S. A.: Az MTK maximálisan elégedett a csapattal, mind a számszerű eredménnyel, mind a hozzáállással. Illetve azzal is, hogy egyre többen jönnek ki a mérkőzéseinkre.
Ha már a nézőszámnál tartunk, sokáig nem lehet fokozni, hiszen a Bálint Márton iskola sportcsarnoka nem kimondottan erre lett tervezve.
S. A.: Ez igaz. De elárulok egy titkot, ami persze nem olyan nagy titok, de nem is annyira köztudott. A főtámogató-jelöltünk decemberben ahhoz kötötte a szponzorációt, hogy be kell vinnünk a hazai meccseket a fővárosba. Nekünk viszont Törökbálint felé kettős elkötelezettségünk van. Egyrészt a város még a nehéz helyzetében sem fordult el a csapattól, és bár csökkentette a támogatásunkat, de nem szüntette meg. Köszönettel tartozunk Törökbálint városának, amely nemcsak otthont adott a sportszervezetünknek, hanem egymásra is találtunk, és úgy érezzük, hogy a település ma már büszke a kosárlabdacsapatra. A város vezetői egyöntetűen támogatják a munkánkat, a polgármester úrtól és az alpolgármesterektől kezdve az iskolaigazgatókon és a képviselőkön keresztül a bizottságokon át szinte mindenki. Megértették, hogy a felnőtt csapat óriási húzóerőt jelent a gyermekek, a fiatalok sportolása szempontjából, ami pedig talán a legfontosabb. Nagyon szépen fejlődik az utánpótlás, amelyben eddig hét év munkája van. A gyerekek kijárnak a felnőttek meccseire szurkolni, és szeretnének ők is egyszer majd a „nagycsapatban” játszani. Régen vallom, hogy ha nincs teteje, akkor tartósan nincs alja sem, vagyis ha a gyerekek nem látják, hogy hova tudnak fejlődni, nem tudjuk őket motiválni. Mindezt figyelembe véve nemet mondtam a Budapestre költözésre és így a szponzorációra. De való igaz, hogy a további fejlődéshez meg kell oldani a létesítménykérdést, valamint a városban működő cégek, vállalkozók összefogására és támogatására is szükség lenne.
Ha már a szponzoroknál tartunk, akkor megkérdezném, hogy pályáztatok-e a társasági adóra?
Pályáztunk, remélem, nyerünk is kvótát, és akkor majd nagyon várjuk a törökbálinti cégek támogatását, Ráadásul ez olyan, mint az adó egy százaléka, mindenképpen be kell fizetni valahova, de adható az utánpótlás-kosárlabdázók nevelésére is.
Többször is szóba került már az utánpótlás. Mit kell a fiatalokról tudni?
Molnár Tamás: 2005-ben kezdtünk foglalkozni az utánpótlással és már több olyan játékosunk van, akik a felnőtt csapatban játszanak, vagyis saját nevelésűek. Óvodáskortól foglalkozunk gyerekekkel, fiúkkal és lányokkal egyaránt. Az utánpótlás-nevelés nemcsak Törökbálinton zajlik, hanem a környékbeli településeken is. A kosárcsaládunkban kb. 130 igazolt játékos játszik jelenleg, és további 80-90 olyan gyerekünk van, aki jár foglalkozásokra, de még nem igazolt játékosunk. Segítjük az iskolák diákolimpiai szereplését is. A Bálint Márton iskola például már kétszer is bejutott az országos elődöntőbe, ami a településen – tudtommal – egy labdasport-csapatnak sem sikerült korábban.
Sz. G.: Mivel jó példa van az utánpótláskorú gyermekeim előtt a felnőtt csapat képében, ezért ők is örömmel jönnek az edzésekre és én is szívesen megyek hozzájuk. A neveltjeim között nagyon sok a törökbálinti lakos, ami nagyon ritka az ilyen szintű csapatoknál, hiszen a legtöbben nem nevelik a gyermekeket, hanem vásárolgatnak.

N.G.