Régi-új igazgató a Zimándy Ignác Általános Iskola élén

Ha valaki figyelmesen nézegette novemberben a jubiláló Zimándy suli régi tablóit, az ünnepi kiállításon felfedezhette az ötödik osztályos Szabó Gabit, amint osztálytársaival együtt 1972-ben a fényképezőgép kamerájába mosolyog. Azóta eltelt néhány év, és az idén immár harmadik ciklusára választották meg Palkóné Szabó Gabriellát a Zimándy Ignác Általános Iskola igazgatójává.
Igazgató asszony, kérem, először tekintsünk egy kicsit a múltba. Mi az első emléke a Zimándyról?
1966-ban kezdtem az első osztályt az iskolában. Akkoriban még nem volt kötelező az iskolát megelőző óvodai év, így én is az iskolában szembesültem először gyermekközösséggel. Valószínűleg nem nyerte el egészen a tetszésemet az iskolai kötöttségek sokasága, mert már az első héten megszöktem az iskolából, s könnyes szemekkel indultam haza. A Mária szobor környékén aztán egy felnőtt kézen fogott és visszavitt az iskolába. Hát valahogy így kezdődött. Ehhez képest elég régóta itt vagyok, hiszen ez az iskola lett az első és eddig egyetlen munkahelyem. Sosem vágyódtam el innen.
Mikor tért vissza, mikor kezdett tanítani?
1981 decemberében negyedéves főiskolásként hívtak ide félállásban tanítani. Ismertek, itt végeztem a tanítási gyakorlatot, és amikor Karlovitz Ani távozásával megüresedett egy álláshely, nekem szóltak. Két ötödikes osztályt kaptam magyarból, egyet, hatodikost pedig történelemből. 1982 augusztusától pedig kineveztek teljes állású pedagógussá.
Mikor gondolt rá először, hogy igazgatóként is megállná a helyét az iskola élén?
Erre e kérdésre nem tudnék konkrétan válaszolni. A vezetővé válást az én esetemben megelőzte az, hogy az iskola sokféle feladatkörében próbára tehettem motiváltságomat, tudásomat, szervezőképességemet. Úgy is mondhatnám, végigjártam az iskolai „szamárlétrát”: négy osztálynak voltam osztályfőnöke, kollégáim megválasztottak először osztályfőnöki, később magyar munkaközösség-vezetőnek, két cikluson keresztül tagja voltam az iskola Közalkalmazotti Tanácsának és az Iskolaszéknek is. 1995-ben Kólya igazgató úr a felső tagozat helyettesévé választott. Hat éven keresztül láttam el ezt a feladatot. Ez alatt az idő alatt közoktatás-vezetői szakvizsgát szereztem. Azt hiszem, ekkor már tudatosan készültem arra, hogy igazgató úr nyugdíjba vonulásakor megpályázom az igazgatói állást abban az iskolában, amit mindenkor valóban a második otthonomnak éreztem.
Amikor először megválasztották, mi volt az ön számára a legnagyobb kihívás?
Minden új feladat kihívás. Több mint ötszáz – ma már hatszáz – tanuló és közel száz alkalmazott mindennapi életének szervezése, irányítása nem kis feladat.
A vezetővé választás még nem jelenti azt, hogy vezetővé is válik az ember. Ez egy hosszú, talán soha véget nem érő tanulási és – ami még ennél is fontosabb – érési folyamat.
Volt olyan feladat, amelyet nem sikerült maradéktalanul megvalósítania?
„Stratégiai” terveinket a nevelőtestülettel és az alkalmazotti közösséggel együtt valóra váltottuk. Ezekhez mindig megkaptuk a támogatást a fenntartó önkormányzattól is. A gyermekcentrikus, óvoda- és iskolabarát politikai háttér hiánya nem tette volna lehetővé, hogy a város valamennyi gyermekintézménye megfeleljen a XXI. század kihívásainak.
Öreg alma materünk is kívül-belül új köntösben, barátságos, jól felszerelt, modern tanulási környezetet nyújt az ide járó kisdiákoknak. Az elmúlt 11 év pedagógiai tekintetben is nagy változásokat hozott: a szerkezetváltás, azaz a „tagozatok” elindítása, a nemzetiségi német mellett az angol nyelv oktatásának bevezetése, a kompetenciaalapú oktatás bevezetése és implementációja, ebben az évben pedig a referenciaintézményi szerepkörre való felkészülés.
Sok tervünket megvalósítottuk. Maradéktalanul-e, ez már fogós kérdés. Olyan küzdelem ez, mint a mesékben a harc a sokfejű sárkány ellen: egy fejét levágjuk, támad helyette másik három. Egy-egy tervünket megvalósítjuk, de már ott gyökerezik benne a következő. Még csak a napokban jött meg az értesítés arról, hogy közel hatmillió forintot nyertünk a Referenciaintézmények országos hálózatának kialakítása és működtetése című TÁMOP-os pályázaton, de már egy újabb uniós pályázat beadásán fáradozunk, amely a tehetséges tanulók támogatását célozza.
Végigtekintve az elmúlt éveken, mire a legbüszkébb?
Nos, ez olyan kérdés, mint amikor Gombóc Artúrt a mesében megkérdezik, hogy melyik csokoládét szereti a legjobban. Mert erre ő mindenféle csokoládét felsorolt. Sok minden örömmel tölt el engem is: tanulóink évről évre javuló eredményei, a nevelőtestület innovatív szemlélete és folyamatosan megújuló módszertani kultúrája, sikeres pályázati tevékenységünk, előminősített referenciaintézmény címünk, ökoiskolai programunk, iskolai partnerkapcsolataink.
De ha egyetlenegyet kellene kiemelnem, azt mondanám, arra vagyok a legbüszkébb, hogy az iskolának olyan nevelőtestülete van, amely akar és tud a közös célokért együtt gondolkodni, együtt tevékenykedni. Akikkel egy húron pendülünk. És akik nélkül egyetlen célom, tervem sem válhatott volna valóra. Ezúton is köszönöm lelkes, odaadó munkájukat!
Az új oktatási törvény még mindig várat magára, minden változásban van. Mit lát a legfontosabb feladatnak a közeli jövőre nézve, és milyen tervei vannak a következő tanévekre?
Az új köznevelési törvény jelentős változásokat hoz az iskolák életében. A törvény végrehajtásához most készülnek a kormány- és a miniszteri rendeletek. Nyár elejére ígérik őket.
A közeli jövő legfontosabb feladatai a szeptembertől felmenő rendszerben 1. és 5. évfolyamon bevezetendő mindennapos testnevelés, valamint az új törvény értelmében ez év végéig a pedagógiai program, a helyi tanterv és az SzMSz felülvizsgálata.

Törökbálint a rendszerváltás óta mindenkor jó gazdája volt intézményeinek. Épp ezért egy kicsit aggaszt az állami fenntartásba vétel. Félek, hogy mindaz a fejlődés, ami jellemezte a település intézményeit, az állami tulajdonba vétellel lassú amortizációra ítéltetik. Épp ezért titkon nagyon bízom abban, hogy a város – még ha erőfeszítések árán is – képes lesz saját fenntartásában megőrizni az iskoláit.

Nyíri Erzsi