Az emberiség eredendő tapasztalata a halál. Az emberiség ősi megfigyelése szerint ez az igazság egyetemes: igen, „minden ember halandó”. Nincs kivétel. Aki megszületik, az meg is hal. Léte a bizonytalanba hullik, nincs visszatérés. Az emberi gondolkodás beleragadt ebbe a logikába, jól tudván, hogy a gyász gyötrő kínja és a halálfélelem csak színezik ezt az alaptapasztalatot. Bizony, a halál és az enyészet egyetemes törvény. Dacolni lehet vele, vagy összetörve zokogni, esetleg öklöt rázva perlekedni; de kikerülni nem lehet. Nincs kivétel. Nincs menekvés.

Jézus feltámadása ezen a logikán ütött rést, hiszen a hitetlen is kénytelen azt mondani: a halál egyetemes törvénye az emberi létnek, de a keresztények állítása szerint van valaki, aki legyőzte a halált. A keresztény pedig éppen annak a tanúja, hogy Jézus Krisztus feltámadt. Tehát nem visszajött még egy bizonyos időre a földi életbe, hanem megdicsőült. Átistenítődött, az örök, mindentudó, mindenható, romolhatatlan, állandó jelenben élő, létteljességet birtokló Istenség állapotába helyeződött. Ezek után már nem lehet azt mondani: minden embernek sorsa a halál, és vele együtt az enyészet. Ezek után mindenkinek minimum ezt kell állítania: a halál egyetemes törvény, de van egy kivétel.
Hálásak lehetünk az evangéliumi beszámolók viszonylagos összevisszaságának, mármint hogy az apostolok húsvéti tapasztalatuk után nem gyűltek össze tanácskozásra, és nem adtak ki közös közleményt. Amikor évtizedek távolából írásba foglalták az addigi szóbeli igehirdetést és létrejött az újszövetségi Szentírás, még abból is kitűnik a szívszorító kétely és az örömmel átitatott álmélkodás, ami egyszerre jellemezte húsvétvasárnapjukat. Hiszen nekik kellett először másként gondolkodniuk a halálról. Ők voltak az elsők, akiket szíven ütött a nagy felismerés, ami az emberi lét új törvénye, hogy tudniillik le van győzve a halál. Ők voltak az elsők, akik átélték, hogy akit legjobban szerettek, azt nem veszítették el a keresztre feszítéssel. Azután a Szentlélek vezetésével lassan beleláttak saját tapasztalatukba, és értelmezni is tudták azt: Jézus feltámadása nem egyedi esemény, hanem az Atya akaratát tartalmazza.
Ami a Megváltóval megtörtént, az mindenkivel, tehát énvelem is be fog következni az utolsó napon. Szeretteim halála így hát nem megsemmisülés, hanem az Atyához való átmenet. Az én halálom sem a semmibe zuhanás, hanem a szerető Istenhez való hazatalálás, aki engem is fel fog támasztani: teremtményi mivoltom szerint, de tökéletesen átitat az isteni lét teljességével.