Kedves Olvasó! E visszaemlékezés-sorozat alapja egy videofelvétel, amelyet Németországban, elsősorban Süssenben készítettem. Szereplői és elbeszélői azok az elűzött törökbálinti svábok, akiknek kálváriája 1945 végén kezdődött.
Ez alkalommal Petró Györgyné történetét mesélem el. Annus néni bízott abban, hogy rátalál hadifogoly első férjére, két kicsi gyermekének apjára Németországban. Második férje 1956-ban hazajött meglátogatni szüleit, és soha többé nem mehetett vissza hozzá. Gyermekeit szinte egyedül nevelte fel és nem érti, mi köze volt Németországhoz. „Nekem mindig azt mondták nem ez az otthonunk. Itt csak vendégek vagyunk. Az otthonunk Magyarország és Törökbálint. Ott születtem, ott nőttem föl, ott mentem iskolába, ott mentem férjhez, két gyerekem született ott. Most meg itt vagyunk…”

Aztán meghívtak a sportpályára, a klubba, odajöttek a polgármesterek, meg a pap, meg a süsseni svábok, akiknek volt lakásuk. Kiválogathattak bennünket, kit akarnak, kinek adnak lakást. Én és a nővérem férj nélkül voltunk, ezért a pap meg a polgármester azt ajánlotta, hogy a templomhoz menjünk. Az új templom mellett, azzal összeépítve volt egy ház, ahol apácák voltak. Három apáca. Az egyik az óvodát kezelte, a másik a varrodát, a harmadik ápolónő volt. Az emeleten egy egyedülálló hölgy lakott, aki azt mondta, hogy ezeket az asszonyokat (mármint minket) nem akarja. Olyanokat akar, akik házimunkát végeznek. Kérdezték tőlem, hogy csinálom-e neki? Mondom, nem. Dolgozni fogok menni, a gyerekemnek kenyeret keresni, szolgalány nem leszek, otthon sem voltam. Budapesten a Goldberger gyárban dolgoztam, cselédlány nem leszek. Így nem akart bennünket, más asszonyokat keresett magának. Végül az első emeleten kaptunk lakást.
Fölöttünk, a második emeleten lakott egy 83 éves öregasszony, aki a Stahl gyáros rokona volt. Már nem tudott kimozdulni, és ha valamire szüksége volt, mindig megkérdezte, elmennénk-e, ezért és azért a gyároshoz. Én pedig minden alkalommal elmentem hozzá a villába. A gyáros látta, hogy fiatal vagyok, dolgozni tudok, így megkérdezte, nem akarok-e a gyárba jönni. Mondtam, két kicsi gyerekem van, nem tudok még elmenni tőlük. „És nincs, aki vigyázzon rájuk?” – kérdezte. Hát mondom, itt a nővérem is, majd beszélek vele. A nővérem azt mondta: „Jó akkor én leszek a mama és te leszel a papa.” Így elmentem dolgozni a gyárba, ő meg vigyázott a mi öt gyerekünkre.
Aztán egy szép napon, mikor kijöttem a gyárból, látom, hogy ott állt a két kisgyerekem a kapu előtt. Kócosak, piszkosak voltak és sírtak. Azt mondták, hogy nincs otthon a néni, egyedül pedig nem akartak lenni. Hazamentem velük, megmosdattam őket, és együtt elmentünk egy másik gyárba, a Rótba, oda, ahol a cipőfűzőket csinálták – ott lehetett munkát kapni. Kérdeztem, kapok-e házimunkát, hogy otthon tudjak dolgozni. És akkor azt mondták, igen, mindjárt kezdhetek is, de legalább két órát tanulni kell, hogyan kell csinálni. Két óráig tanultam, majd hazamentem a gyerekekkel. Másnap visszamenten a régi munkahelyemre – nem lehetett azonnal fölmondani a munkát, még két hetet dolgoznom kellett. Sokáig csináltam azt az otthoni munkát, nappal necceket csináltam, olyanokat, amiket a gyerekkocsikra tettek, este meg a házimunkát.
Közben a férjem után kutattam a Vöröskereszt által. Megtudtam, hogy hol van. Bajorországban került fogságba, de már szabad ember volt. Írtunk neki, visszaírt, hogy jól van, eljön. És eljött. Hozott magával egy lányt, azt mondta, ez a háziasszonya lánya. Persze nemcsak a háziasszony lánya volt, hanem a barátnője is. Azt mondta, visszaviszi a lányt és visszajön, így halasztotta az időt, de nem jött. Mindig azt mondta most és most és most. És akkor elváltam tőle.
1948-ban jött meg a bátyám az angol fogságból. Idejött hozzám, a családja még otthon volt, mert a felesége magyar asszony volt. Hozott magával egy barátot, aki szintén magyar volt, nagyszénási és Szabó Sándornak hívták. Egy évig itt voltak megbarátkoztam vele és hozzá is mentem feleségül. Aztán 1956-ban jött a forradalom Magyarországon, és ő hazament a forradalomba. Csak a szüleit akarta meglátogatni, de már harmadik napon letartóztatták. Azt mondták, kémkedni jött haza. Nyolc és fél évre elítélték, mint kémet, és nem engedték már vissza. 1964-ben voltam először otthon a fiammal, akkor találkoztunk a szüleinél. Elmentünk egy ügyvédnőhöz, aki azt mondta, hogy nem fogják kiengedni. Azt mondta, tehetünk egy kérvényt – a kivándorlási engedélyt kell megkérvényezni – de sok pénzbe fog kerülni. Mondtam, hogy csak jövőre tudok jönni, előbb nem, ha szünet lesz az iskolában. Már volt egy fiam tőle, akit haza kellett vinnem. Mondom: „Jó, akkor én majd spórolok addig és majd meg fogom fizetni, hogy kiengedjék”. Aztán a férjem hibát követett el. Július 26-án van a nevem napja. Az Anna-napot Magyarországon nagyon tartják, meg akart lepni, hogy itt legyen és feketén akart átjönni Búcsú községnél a határon. Ott elkapták és újból bezárták. A következő évben még haza tudtam menni, de a harmadik évben már nem engedtek haza, nem kaptam vízumengedélyt, és őt se engedték ki. Azt mondtam, hogy ennek így nincs értelme, ő ott van, én itt vagyok – akkor már 13 éve voltam egyedül a három gyerekkel. Sehol semmi segély. Elváltam, de nem kelletett volna elválni, mert szegény 51 évesen meghalt Budapesten. Harmadszor Petró Györgyhöz mentem férjhez 1969-ben, aki felesége halála után egyedül maradt. Tíz éve már ő is halott – 28 évig voltunk együtt.
1984 óta minden évben otthon voltam. 1969-ben mentem a Petróhoz feleségül és mindjárt abban az évben hazamentünk.
A gyerekek is nagyon sokat mentek haza, a fiam meg a lányom beszél még magyarul. Az itt született fiam nem beszél, dacára annak, hogy az ő apja magyar volt. Amikor a gyerek iskolába került, azt mondták, hogy ne beszéljek a gyerekkel magyarul, mert nehezen megy neki az iskola. S akkor abbahagytuk a magyart. A két idősebbikkel még a mai napig is sokszor magyarul beszélünk.
Nekem mindig azt mondták, nem ez az otthonunk. Itt csak vendégek vagyunk. Az otthonunk Magyarország és Törökbálint. Ott születtem, ott nőttem föl, ott mentem iskolába, ott mentem férjhez, két gyerekem született ott. Most meg itt vagyunk, a gyerekeim itt házasok.

Scheiblinger Péter