Olvasóink jól ismerhetik Feleki László nevét, többször találkozhattak már vele lapunkban: az intézmény fennállásának tizenhét esztendeje alatt sokszor kérdeztük őt, mint az iskola vezetőjét, a Szőnyi Erzsébet Zeneiskola életével és kulturális tevékenységével kapcsolatban. Ezúttal azonban egy egészen rendhagyó interjú következik, nem a zeneiskoláról, hanem a zenészről lesz szó, mégpedig azon oknál fogva, hogy a város önkormányzatának képviselő-testülete idén Feleki László igazgató úrnak ítélte a „Törökbálint Kultúrájáért” díjat.

Mit szólt, amikor meghallotta, hogy ön kapja a díjat?

Őszintén szólva először csodálkoztam. Erősen meglepett. De kellemesen… Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, ám kár lenne tagadni, igazán jólesett.

Kezdjük az elején! Hogyan került közel a zenéhez? Családi indíttatás?

Igen. Édesapám remekül játszott klarinéton és szaxofonon is. Tanítványokat fogadott otthon, én pedig szerettem ott téblábolni és hallgatni, ahogy zenélnek.

Melyik hangszer csábította?

Szerettem figyelni a hangszerek hangzását, de eleinte a zenén túl más is odavonzott. Sőt főleg más. Édesapám szaxofonjához ugyanis egy tok tartozott. Nagyon szép volt, fekete bőr, és színes bársonnyal volt bélelve. Én pedig imádtam nézegetni ezt a tokot, és persze telepakolni a különböző játékaimmal.

Milyen színű volt ez a bélés?

A piros és a rózsaszín keveréke, talán most pinknek hívják ezt a színt. Mindenesetre gyönyörű, élénk szín volt, és a bársony még jobban kiemelte az élénkségét. Jól emlékszem rá, kellemesen maradt meg az érzés, a hangulat, a benyomások, ahogy hallgattam a zenét, és közben pakolgattam a kockáimat ki-be, ki-be. Nagyon élveztem.

Hogy lett a pink bársony dobozos szaxofonból fekete lakk zongora?

A zongorát igazából a nővéremnek vette a család. Akkoriban, az ötvenes évek végén, ötezer forintba került, ami egész kis vagyonnak számított. A nővérem viszont végül csak egy évig tanult zongorázni, majd abba is hagyta. De ha már ott volt az a drága hangszer, a család úgy gondolta, érdemes kihasználni, így engem is beírattak zongorázni tanulni. Persze eleve zenei pályára szántak, és mivel akkor itt, Törökbálinton nem volt még igazi zenei nevelés, a Bartók Béla úti zenei általános iskolában kezdtem el a tanulmányaimat.

Elsőtől egyedül járt Pestre iskolába?

Igen. Először HÉV-vel, aztán busszal utaztam, minden reggel.

A zenei pálya elsősorban szülői döntés volt, vagy ön is kedvet érzett hozzá?

Már nagyon korán eldöntöttem, hogy ez az én utam. Az általános iskolából gimnáziumba, és onnan főiskolára készültem, már a kezdetektől.

Soha nem is akart autóversenyző lenni? Vagy katona?

Nem gondoltam soha ilyesmire. Teljesen ilyen volt a beállítottságom. Mindig úgy éreztem, ez a pálya a nekem való. Zongoraművésznek készültem.

A szülei biztosan örültek, hogy az ő szándékuk ennyire egybecsengett az önével. Sokat zenéltek együtt?

Sajnos édesapám egy idő után végleg felhagyott a zenéléssel. Nem ez volt a fő foglalkozása, csak kedvtelésből zenélt egy esztrádzenekarral. Éttermekben, kisebb fogadásokon játszottak esténként. A család a hivatalnoki fizetéséből élt, és amikor bekerült a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, a munkahelyén nem nézték jó szemmel a részvételét az „éjszakai életben”. Választania kellett, és ő a biztonságos megélhetést nyújtó hivatalnoki állását választotta, voltaképpen minket. De azt hiszem, nagyon hiányzott neki a zene… talán éppen ezért nem is vette elő többet a hangszereit. Idős korában azt mesélte, néha azt álmodja, hogy klarinéton játszik.

Az általános iskola után merre vitte tovább az útja?

A József Attila Gimnáziumban érettségiztem, aztán felvételiztem a főiskolára. Nem vettek föl, csak a harmadik próbálkozásra. Igazából nem is voltam olyan tehetséges, mint sokan mások az évfolyamtársaim közül. Viszont nagyon szerettem zenélni, és nagyon akartam, hogy sikerüljön.

Szeretett szerepelni?

Egyedül nem igazán: nagyon lámpalázas, izgulós típus voltam. Viszont a kamarazenélésben azonnal, már a gimnáziumban megtaláltam a helyem. Azóta is a közös zenélés jelenti számomra a legnagyobb élvezetet.

Ki a kedvenc zeneszerzője?

Talán Chopin. Az ő lágy, romantikus hangzásvilága egészen közel áll a szívemhez… De ettől teljesen különböző zenék, például Richard Strauss szimfonikus művei is a kedvenceim közé tartoznak, vagy szívesen hallgatok Liszt-műveket is.

Eltekeri a rádiót, ha könnyűzenét hall?

Az attól függ, milyen az a könnyűzene. De már általános iskolás koromban is nagyon szerettem a kortárs, vagy legalábbis „modernebb” zenét. A beat és később a dzsessz a kedvenceim közé tartoztak, sokat hallgattam, aztán persze játszottam is modernebb darabokat, számokat. A könnyű műfajban is mindig voltak kedvenceim.

Mondjuk a hatvanas években mik voltak a kedvenc zenéi?

A hazaiak közül az Illés és az Omega, mint akkoriban mindenkinek. A külföldi előadók közül pedig a Beatlest például nagyon szerettem, vagy Uriah Heep számait. Az Emerson Lake and Palmer is a kedvenceim közé tartozott, ám ezzel egyedül is maradtam az ismerőseim körében.

Uriah Heep? Pedig az már a keményebb hangzású csapatok közül való! Nem is gondoltam volna, hogy valaki, aki zongoraművésznek készül, szeretheti a rockzenét!

De bizony! Még a lányomat is megfertőztem ezzel az ízlésvilággal… a Depeche Mode például közös kedvencünk, de nagyon szeretjük a dzsesszt és a szvinget is.

Hogyan kezdett tanítani?

Ez érdekes történet. Soha nem gondoltam volna, hogy belőlem egyszer pedagógus lesz. Aztán a második sikertelen felvételim után már muszáj volt csinálnom valamit, és Érden, a Vörösmarty Gimnáziumban épp megüresedett egy énektanári állás. Eleinte egészen furcsa élmény volt nálam alig néhány évvel fiatalabb diákokat tanítani, de sikerült megtalálnom velük a hangot, és kiderült, hogy van érzékem a dologhoz. Ezért csináltam egy kórust is, és azt hiszem, egészen jól működött: lettek olyan tanítványaim, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot. A főiskolán aztán párhuzamosan két szakot, a zongorát és a karvezetést is elvégeztem, így a diploma megszerzése után immár papírral a kezemben egy érdi általános iskolában, aztán az Arany János Gimnáziumban tanítottam.

A Szőnyi Erzsébet Zeneiskola megalapítása is az ön nevéhez fűződik.

Valóban. Megkerestem az ötlettel az akkori polgármestert, Elek Sándort, aki támogatta az elképzelést. Persze nem volt ilyen egyszerű, sok mindent meg kellett tanulnom, míg az ötletből tényleg lett egy zeneiskola: a szervezési és adminisztrációs munka is a feladatom lett, amiben pedig nem volt túlzottan nagy gyakorlatom. Később azonban, azt hiszem, eléggé belejöttem, és azóta is tulajdonképpen csak Törökbálint zenei életének szervezésével foglalkozom. Hála Istennek úgy tűnik, nem is hiába: örömmel mondhatom, hogy a zeneiskolába egyre több gyerek jár, és igazán nagy tehetségek is kerülnek a sorainkba, ahogy igazán kiválóak is kikerültek már közülünk.

Önmagának szokott zenélni néha?

Igen, sokszor. Ha fáradt vagyok, vagy bánt valami, a zene mindig megnyugtat. A vidám darabok pedig jókedvre derítenek.

Mostanában milyen darabokat játszik?

Most a boldog zenék vannak soron, hiszen úgy érzem, igazán megtaláltam a helyemet a munkában és a magánéletben is. A lányom édesanyjától már régen elváltam, és most úgy érzem, révbe értem. Szeptemberben nősülni készülök, és ha Isten is úgy akarja, feleségül veszem a jegyesemet, Bernát Mónikát. Emellett a zeneiskola a mostani, kicsit nehezebb körülmények között is jól működik, a gyerekek pedig szépen fejlődnek. Egyszerűen csak tovább szeretnék dolgozni, és sokat zenélni nemcsak koncerteken, de a kedvesem, a családom körében is: ott találni nyugalmat. Ha ez így megvalósul, ha minden így halad, az nekem már elég a boldogsághoz. Nem is kívánok többet.

Nyíri Erzsi