Kedves Olvasó! E visszaemlékezés-sorozat alapja egy videofelvétel, amelyet Németországban, elsősorban Süssenben készítettem. Szereplői és elbeszélői azok az elűzött törökbálinti svábok, akiknek kálváriája 1945 végén kezdődött.

Ez alkalommal Petró Györgyné, született Czinszky Anna történetét mesélem el. Annus néni bízott abban, hogy rátalál hadifogoly első férjére, két kicsi gyermekének apjára Németországban. Hát rátalált… Második férje, Szabó Sándor, 1956-ban hazajött meglátogatni a szüleit, és a magyar hatóságok „jóvoltából”soha többé nem térhetett vissza hozzá. Gyermekeit nagy küzdelmek árán szinte egyedül nevelte fel. Máig nem érti a történteket. „Nekem mindig azt mondták, nem ez az otthonunk. Itt csak vendégek vagyunk. Az otthonunk Magyarország és Törökbálint. Ott születtem, ott nőttem föl, ott mentem iskolába, ott mentem férjhez, két gyerekem született ott. Most meg itt vagyunk…”

Nekem talán nem kellett volna elmennem. 1936-ban mentem férjhez, Heiler volt a férjem neve, 39-ben lett a nevünk magyarosítva Hidasira. Az orosz idő alatt az Alkotás utcában, a Vöröskeresztnél dolgoztam. A főnök szociáldemokrata volt és azt kérdezte: „Miért van maga kiírva, miért kell magának elmenni, mikor magyarosítva van a neve?” Eljött Törökbálintra is, a Fő utcai Gigler Vendéglőbe, ahol a szociáldemokraták voltak. Megkérdezte, hogy miért kell a Hidasinénak kimenni? Azt mondták, hogy nem tudják, mi történt, adjon be egy kérvényt az a cég, ahol dolgozik. A Vöröskereszt megírta a kérvényt, aláírta Szentesi úr, a főnököm. Ezt kellett nekem a szociáldemokratákhoz vinni, a Gigler kocsmába. Két magyarosított nevű törökbálinti intézte az ügyemet, „H” és „F”– mindkettő a férjem rokona volt. Elmondtam, hogy a férjem magyar katona, nem volt német katona, azt sem tudom, hogy él-e még vagy fogságban van. A nevünket 39-ben magyarosítottuk, én nem vagyok német származású, Czinszky születésű vagyok, nem találok semmi okot, miért vagyok a kitelepítő listán. Erre azt mondta „H”, aki az írógépnél ült: „Ki velük Bajorországba!” Szemben ültem vele, de erre fölkeltem, és megragadtam a mellén a ruhát: „Te nagyobb sváb vagy, mint én, mert én nem vagyok sváb, az ószüleink lengyelországi születésű Czinszkyek, a szüleim és mi Magyarországon születtünk. Etyekről jöttél, előbb ki való vagy, mint én!” Végül „F” csillapította le a kedélyeket, majd még bocsánatot is kért. Aztán megkaptam a kérvényt – aláírták főnökeim, Szentesi György, Kalmár Károly, és „F” –, azzal, hogy adjam le a tanácsházán. Megvan nekem még ez az irat.

A nővéremnek egyedül kellett volna kimennie a három gyerekével. A férje nyilas volt, nem volt otthon, katona volt. Annyira sírt, azt mondta fölakasztja magát, a gyerekekről gondoskodjunk. Mondtam, ezt nem teheted, én sem tudom, hol a férjem. Aztán megkaptam a Vöröskereszttől, hogy a férjem Németországban van hadifogságban. Mondom: „Tudod mit, akkor én megyek veled! Jól van, ha annyira akarták, hogy menjek, nem adom be a kérvényemet.” Így mentünk ketten, én és a nővérem együtt.

A szüleim háza a Grimm utcában volt, ma József Attila utcának hívják. Onnan mentünk. A mamám ott állt a ház előtt, mikor a kocsi vitt bennünket, ott állt, míg a Főutca sarkát elértük, onnan integetett. Ez volt az utolsó emlékem róla. Nagyon nehéz volt.

Két gyerekkel voltam, a lányom kétéves, a fiam ötéves volt. Budaörsre kerültünk, a vagonunk ott állt kilenc napig.

Velünk volt a nővérem, Winklerné három gyerekkel, Ferenc 13, Ilona 10, Tercsi 3 éves volt. Ott voltak még a Pertlék, a Pertl Pali, a felesége és a hároméves fia, az édesanyja és a nővére, Bürgerné, annak is volt két gyereke, Karcsi és Mária. És velünk volt még egy család, a Weiglék, férj és feleség. Ennyien voltunk egy vagonban, így jöttünk Németországig.

A vagon közepén volt egy kályha, ott fűtöttünk, főztünk is. Nem felejtem el soha. Amikor nem volt már semmi tüzelnivalónk, megállt a szerelvény és láttuk, hogy ott áll mellettünk egy vagon fával. Kimentünk és loptunk fát, bevittük a kocsiba, elfűrészeltük és avval tüzeltünk. Egyszer bablevest is főztünk, ott állt azon a gömbölyű kis kályhán a bableves egy nagy lábosban, hogy mindenki tudjon belőle enni. Hirtelen fékezett a vonat és a lábos leesett, kiborult a bableves. Valahol Ausztriában megálltunk egyszer, ki lehetett menni, cserélni. A pékhez mentünk, lisztet vittünk, kaptunk kenyeret és zsömléket. Salzburgban vettek át az amerikaiak bennünket, addig az oroszok kísértek. Pertl Pali az ajtó előtt feküdt ugye, mert hát nem volt sok hely fönt aludni, a csomagok pedig lent voltak. Amikor az amerikaiak kihúzták az ajtót, Pertl Pali hamar fölállt, föltette a kezét, de nem igazi puskát fogtak ránk, hanem tetű puskát. A pumpából jött a por, a tetű ellen. Így jöttünk tovább egészen Göppingenig, ahova február 22-én értünk. Süssenbe 26-án érkeztünk meg.

Mikor Göppingenbe értünk, szétosztottak bennünket. Mondták, hogy a férfiak jönnek a csomagokkal, teherkocsival, a gyerekeket és az asszonyokat meg busszal hozzák. Mi a nővéremmel mondtuk, hogy egyikünknek sincs itt a férje, fogságban vannak vagy nem is élnek, nem tudjuk, mi megyünk a csomagokkal. Beleegyeztek, jöttünk a teherkocsival, a férfiakkal. Ott volt a Tüskés Józsi, a Tüskés János, a Birkus, a Rák Márton, én, a nővérem és a mi gyerekeink. Mikor a tanácsháza elé értünk, ide Süssenbe, akkor a polgármester kijött – akkor Heinzmann volt a polgármester – és azt mondta: „Jézus Mária, itt gyerekek vannak!” Szólt egy embernek, hogy kísérjen bennünket az iskolába, s megkérte még, hogy fűtsön be a fürdőbe, hogy az asszonyok a gyerekekkel megtisztálkodhassanak. A termekben matracok voltak, azon aludtunk. Be voltak osztva az emberek, hogy kik hová mehetnek két hétig enni, ebédelni. Mi itt a vasútállomásnál a „Pelikánba” mentünk, ott kaptunk ebédet mindennap.

(Folytatása következik.)

Scheiblinger Péter