Amikor decemberben pilléző suhanással, az ide-oda libbenő hópelyhek neszezésével és kristályalakzatos térformáiknak könnyed súlyával betemetődnek a vélt, a valós, a volt s a leendő lövészárkok, úgy, hogy közben a szél lágyan vibrálón dudorászik a faágakon – elkezdődik valami.

Amikor elkezdődik valami, akkor abban ott van a vágyakozás és a remény; vágyakozás az újabbra, jobbra, szebbre, netalán a tartalmasabbra. A remény pedig folytonosságot jelent, az élet szegmentjeinek összeilleszthetőségét, valami egészet.
Utat a boldogság felé.
A boldogsághoz vezető út: lehetőség, hogy megmaradjon valami az örökkévalóság igézetéből merítő emberi lélekből, az egyszeriből, ami megismételhetetlenül egyediként a megtisztulás folytonosságában és vissza-visszatérő lehetőségében lebegve keresi önnönmagát.
Az önkeresés hosszú folyamat, tudatos és tudattalan dimenziók sokaságán keresztül vezet egy, az arcot sohasem láttató tükörhöz, s így már az is önigazolást jelenthet olykor, ha bevillan a felismerés, mely szerint igaz a szó, hogy „tükör által homályosan látunk”.
Amikor homályosan látjuk a valóság bennünket körülvevő és minket foglalkoztató dolgait, akkor a létünkben szunnyadó kételkedés feléled, impulzusokat küld a szem retinájára s vagy elszürkül minden, vagy vérvörössé válik.
Tetteink a látásunkhoz igazodnak.
Miután tetteink a látásunkhoz igazodnak, s jó esetben helyes cselekedetek megtételére törekszünk életünk során, állandóan késztetést érzünk arra, hogy éles, kristálytiszta képet érzékeljünk magunk körül.
De nem a szemünkkel látunk.
Amikor decemberben pilléző suhanással, az ide-oda libbenő hópelyhek neszezésével és kristályalakzatos térformáiknak könnyed súlyával betemetődnek a vélt, a valós, a volt s a leendő lövészárkok – érintse meg mindnyájunk látását a Megváltó.