A fenyőgallyas karácsony minden évben kihívást jelent számunkra. A szenteste meghitt rejtelmét hirdető angyali énekre élesebb-e a figyelmünk, vagy inkább a káprázatos technikai csodákra? A békéről éneklő angyalokra nézünk-e, vagy magunk önzésébe bugyoláltan tekintünk túl nélkülözők feje felett, és szemet hunyunk, hogy ne lássuk a hajléktalanokat, kitaszítottakat, nyomorgókat? Minden társadalmi rossz személyes bűnökből tevődik össze, ezért zavarja csillagszórós örömünket az erkölcstanítók konok állítása.

Karácsonyi örömünk valós oka, hogy üdvözítőnk született, hogy az Istenember Jézusban eljött közénk az Isten Fia. Készségesen elvállalta, hogy velünk vándoroljon világunk történéseiben, osztozzék örömünkben és bánatunkban, bizakodásunkban és félelmünkben. Hogy Vele minden nemes mozdulásra képesek legyünk: veszélyek ellenére, százezreket nyomorító háborúk ellenében, a pénzvilág szipolyával szemben, fölényes globalizációs mesterkedésekkel ellenkezve. Karácsony üzeni: nem vagyunk egyedül, velünk az Isten: Emmánuel. A betlehemi Gyermek elfogadja azt, ami mi vagyunk, és viszonzásul abba emel bennünket, ami az övé: istenségébe, szeretetébe, kereszthalálába, feltámadásába, az örök életbe. Már a betlehemi pásztorok is ezen csodálkoztak, noha csak ökör és szamár leheletére bízott pólyás gyermek láttán ámultak.
Amire a pásztorok még képtelenek voltak, arra nekünk a harmadik évezredben már kötelességünk vállalkozni. Fel kell fognunk, hogy az Ige nem azért testesült meg, mintha a mennyei Atya földünket mennyországgá kívánta volna alakítani, hanem azért, hogy mi, földi vándorok az Isten országának az örököseivé válhassunk. Jézusban maga az Isten szegődött útitársunkul, hogy vele kéz a kézben hozzá hazajussunk. Ennek a kéz a kézben zarándoklásnak akkor mutatkozik meg a rejtelmes ereje, ha míg egyik kezünkkel a mennyei Atyáét szorítjuk, addig a másikat testvéreinknek nyújtjuk. Csodálatos Isten–ember lánc kapcsolhatja így eggyé a világot, amelybe mindenkinek joga és szabadsága van bekapcsolódni.
Ámde a karácsonyéj egyben a bíróságot is jelentheti számunkra, ha képtelennek bizonyulunk feljajdulni irgalomért. Az igaz bűnbánatra mindig van túlcsorduló bocsánat. Erre való készségünk esetén díszítsük bátran az illatos fenyőt, roskadozzanak asztalaink a karácsonyi konyha főztjeitől, daloljuk önfeledten a Mennyből az angyalt és juttassunk két kézzel a magunkéból a nélkülözőknek. Mert szegények karácsonykor is vannak.
A karácsonyéji harangszó minden évben érchangján juttatja eszünkbe, hogy Isten öröktől szeret bennünket: ő szeretett minket elsőnek, s mi őt felénk való kitárulkozásában nem előzhetjük meg. Ez az apostoli tanítás összeszorítja torkunkat, hevesen dobogtatja szívünket, könnyekre fakaszt. A minket magával megajándékozó Istent tehetetlennek tűnünk magunkkal visszaajándékozni. S ami még fájóbb: ajándékozó jóságával megannyiszor visszaélünk.
A behavazott karácsonyi táj és a jégcsapos ereszalja lehet szép, de a bejegesedett szív és a hóba ágyazott jóra való készség sohasem. Társadalomerkölcsi bénultságunk szüli a torzsalkodást, takargatja a sikkasztásokat, szövetségre hívja a rosszat a rosszal, csúfolja a Szent Család mutatta példát és gyilkolja a kicsi Jézus még meg sem született testvérkéit.
Az éjszaka sötétségét csak a fény tudja megtörni. Bár az éjszaka erősen tartja magát, vannak fenségesen vigasztaló pirkadások is. Egyre többen ismerik fel embertársukban a szalmán fekvő, sírdogáló gyermek Jézust. Üres kesergés helyett vándoroljunk a cselekvő öröm ösvényén! Bízzuk magunkat a betlehemi fényre, mert a Zsoltárok könyvében így olvassuk:

Nem alszik az, aki őriz minket;
lám, nem alszik, nem pihen,
aki őrséget áll Izrael felett. (Zsolt 121,3-4).