Kilépek a házunkból. Élénksárga fala vidáman integet nekem. Kinyitom az esernyőmet, a szép piros esernyőmet, mert úgy zuhog, hogy nem látok túl az utcasarkon.
Kifordulok az őszibarack utcába, és végigsétálok. Lassan lépkedek, ezer meg ezer gondolat a fejemben. A rengeteg kis esőcsepp halkan lappanva érkezik az aszfaltra, kis tócsákba gyűlnek, és aprócska patakként szelik ketté az utat. Egyre ismerősebb környéken sétálgatok, bevillan egy-egy emlék. Megállok egy ház előtt, egy szép, fehér ház előtt. Egy kis arcocska nyomódik neki az ablaküvegnek, ő néz engem, én nézem őt. És hirtelen furcsa érzés kerekedik felül eddigi gondolataimra, mint egy villám, úgy hasít bele elmémbe egy emlék.
Tizenöt éves voltam, és ebben a hospice házban nyári munkáztam, segítettem. A hospice háznak az a feladata, hogy olyan embereket lásson el, és fogadjon be, akik az utolsó napjaikat, heteiket élik, és a családjuk képtelen megteremteni azt, ami életben tartja őket. Mindennap játszottam a gyerekekkel, és ahogy jöttek újak, úgy is fogytak szegények…
Márknak hívták azt a kisfiút, akit nagyon megszerettem ott. Hétéves kis arany fürtöcskéivel borzasztóan szerettem róla gondoskodni. Malmoztunk együtt, megtanítottam sakkozni, és egy egész hónapig lakott a hospice házban. Volt egy szép kerámiacicája, nagyon szeretett vele játszani. Nevet is adott neki, de ez a név már régen elkallódott a fejemben, nem emlékszem rá. Egy napon, hogy együtt játszhassak vele, bevittem a régi porcelánbabámat, azt, amelyik olyan szépen mosolygott. Játék közben viszont, szegény kis Márk, lelökte az én gyönyörű porcelánbabámat. Hangosan reccsenve repedt meg és hullott darabokra az a baba0, amelyik végigkísérte az egész gyermekkorom.
Haragudtam is Márkra, rákiáltottam mérgemben, hogy milyen haszontalan kisgyermek. Elsírta magát, kért, hogy ne haragudjak. Én buta, mérgesen hazarohantam, nem bocsátottam meg neki. Este az ágyban eszembe jutott, hogy szegénynek már nincs sok hátra, és nagyon elszégyelltem magam.
Másnap vidáman mentem vissza hozzá, vettem neki csokoládét is. Bementem a szobácskájába, de ott nem találtam. Megnéztem a reggelizőben, ott se volt. Átkutattam a ház minden zugát, de nem leltem sehol. Már egy órája próbáltam megkeresni, amikor a házvezetőnő azt mondta, ő tudja, hol van. Követtem egy olyan szobába, ahol még sosem jártam azelőtt, mert kulccsal volt bezárva.
Bent a szobában volt egy ágyacska, rajta az én drága Márkom, arcán egy kövér könnycsepp volt megszáradva. Nem kelt fel többet arról az ágyról, és az én emlékemben ez maradt meg: úgy távozott el, hogy én nem lehettem mellette, mert mérges voltam egy porcelánbaba miatt egy igazi gyerekre.
Írta: Jánócsik Zsófia
Zimándy Ignác Általános Iskola
és Egységes Pedagógiai
Szakszolgálat 8.c tanulója
