Huszonöt évvel ezelőtt Szal­czinger József negyvenkét társával megalapította a Törökbálinti Faluszépítő Egyesületet. Az azóta Városszépítővé alakult csoport több köztérrel, szoborral gazdagította a települést. A kezdetekről, a munkákról és a tervekről Szalczinger Józseffel beszélgettünk.
A Törökbálinti Faluszépítő Egyesület a rendszerváltás előtt alakult. Hogyan indult a kezdeményezés, mennyire volt könnyű abban az időben civil egyesületet alapítani?
Az egyesületet negyvennégy törökbálinti polgár alapította 1986-ban. Magunk között többször volt beszédtéma, hogyan lehetne a települést szebbé tenni. Sok ötletünk volt és úgy gondoltuk, hogy leginkább nem a beszéddel, hanem a tettekkel tudjuk megmutatni, hogy mire is gondolunk. Nem volt könnyű abban az időben, egyrészt mert nem volt jellemző ez a fajta gondolkodás, másrészt meg jobban szerették volna, ha tevékenységünket a Hazafias Népfront keretén belül végezzük, de mi ragaszkodtunk a függetlenséghez.
A városvezetéssel akkor és a továbbiakban milyen volt az egyesület kapcsolata?
Gigler József tanácselnökkel jó volt a kapcsolatunk. Amit elképzeltünk, azt jóváhagyták, és amennyire tudták, még anyagilag is támogatták az elképzeléseinket. Az új vezetéssel is jó viszonyt alakítottunk ki, annyira, hogy két polgármestert is köszönhet nekünk a település, hiszen Elek Sándort és Turai Istvánt is mi javasoltuk a helyieknek. Ők tudták, hogy kik vagyunk, hogy a nekünk adott támogatás jó helyre megy.
Melyek voltak az első munkáitok?
Az első időkben pénzünk nem, csak a két kezünk meg a kapcsolataink voltak. Kisebb dolgokkal kezdtük, márványtáblák csiszolásával, virágok és fák ültetésével. Ahogy telt az idő, egyre több ötletünk támadt és egyre lelkesebbek lettünk, így készültek el első tereink, parkjaink, majd első nagy projektünk, az 1990-ben megvalósult Dióskert és a benne található zenepavilon. Ez a pavilon évekig adott otthont kulturális programoknak, koncerteknek. Már az első években szót emeltünk környezetvédelmi kérdésekben is. Az állami gazdaság környezetszennyező tevékenysége ellen harcoltunk, illetve elértük, hogy az M0-s településünket érintő szakasza messzebb legyen a falutól, mint a tervezők szerették volna. Ugyanis ők a gerincen, a házaktól 50 méterre tervezték a nyomvonalat. Elértük, hogy a nyomvonal a gerincen túl legyen.
Azokra a dolgokra – gondolok itt többek között az anyagköltségre –, amelyeket nem lehet csak szeretetből és lelkesedésből előteremteni, honnan van pénz?
Elsősorban támogatást kapunk a helyi önkormányzattól. Másrészt nagyon sok építőanyagot meg tudunk szerezni a helyi vállalkozóktól és magánszemélyek adományaiból. És nem szabad kifelejtenünk azokat a sváb családokat sem, akiknek el kellett hagyniuk Törökbálintot, közülük is nagyon sok segítőnk van.
Nemcsak kézzelfogható produktumokat állított az egyesület, hanem több hagyományt elevenített fel, rendezvényeket szervezett.
Ilyen volt az Anna-hegyi Anna-bál felújítása, a Művésztelep megvalósítása, illetve a Nemzetközi Fúvószenekari Fesztivál megszervezése, Bogár István segítségével. Nagyon sok helyi egyesülettel tudtunk együttműködni, a Sváb Egyesülettel a Mozgáskorlátozottakon át egészen a Nyugdíjas Klubig.
Lehet számokban kifejezni a munkátokat?
Húsz felett van a felújított és újonnan létrehozott tereink száma és tíz fölött az általunk felújított köztéri szobrok és márványtábláké. Ráday Mihály, az ismert városvédő munkánkat többször is bemutatta a műsorában, méltatott minket, példaértékűnek tartotta a tevékenységünket. A környékbeli hasonló tevékenységet folytató egyesületekkel is jó kapcsolatot ápolunk, gyakran jönnek hozzánk nézelődni, hogy mit tudnak tőlünk ellesni. Ha pénzzé akarjuk tenni a munkánkat, akkor egyes becslések szerint talán milliárd fölé is csúszik az az összeg, amit letettünk a település asztalára.
Melyek a kedvencek? Melyek voltak a legemlékezetesebb projektek?
Az én szívemhez mindegyik közel áll, hiszen én mindegyikben aktívan közreműködtem. De ha egyet mondani kell, az a Vár tér, mert tudom, hogy hány száz ember hétvégi munkájának köszönhető a megvalósulása. Ami még nagyon tetszik, az a Gelmar-Zeiss park, a kivilágított kövekkel, hiszen a park két olyan Törökbálintról kitelepített embernek állít emléket, akik az új hazájukban életük nagy részét az óhaza szebbé tételére fordították.
Több olyan szobrotok, teretek van, amelyek Törökbálint történetére utalnak, mint például a Rác tér vagy a Vár tér. Ki a szellemi atyja ezeknek a munkáknak, ki bújja lelkesen a település történetét?
Van egy nagyon jó forrásunk, Wittinger Antal Törökbálint története című könyve és annak megújított változata Zeiss Ferenc tollából, ezekből tudunk meríteni. Én szoktam a terveket a választmány elé vinni, nagyon sok ötlet az én fejemből pattant ki, amelyeket a választmány vagy elfogad, vagy nem. Nyitott szemmel járok a településen, illetve más településeken is, ha valami szép dolgot látok, azt megpróbálom nálunk is megvalósítani. Nagyon jó a kapcsolatunk a helyi mérnökökkel. Tari Zsuzsa, Kelecsényi Zsuzsa, Fekete Katalin, Antal Jenő, Egervári József, Gyarmati Mihály, Asztalos Zoltán és Antal Péter mindig ingyen és bérmentve terveztek nekünk, az összes tér, park az ő kezüket dicséri.
Az egyesület alapító tagjaiból hányan aktívak még jelenleg is, illetve vannak-e új csatlakozók?
Tizennégy aktív tagunk van jelenleg az alapítók közül. Sajnos, akik huszonöt évvel ezelőtt aktívak voltak, idősebbek lettek, már nem tudnak annyit dolgozni, mint korábban, de szerencsére van utánpótlás. Jelentkeznek fiatalok, ami nagy örömmel tölt el mindnyájunkat.
Előre terveztek több évre. Van már olyan terv, ami publikus, amit már biztosan meg fogtok csinálni? Illetve milyen nagyobb projektbe vágnátok bele szívesen?
Még idén szerettük volna elkészíteni a Zimándy téren található Boldogságos Szűz Mária szobor új változatát. A szobor új helyszínre kerül, egy kisebb zöld park közepére, mert a jelenlegi helyén nem érvényesül annyira. Nagy tervünk, aminek már kétszer is nekifutottunk, és a tervek is elkészültek, a Szérűskert közparkká alakítása. Nagyon bízom benne, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Ha egy helyi család fa vagy pad vásárlásával hozzá tud járulni, akkor kis táblákat helyeznénk el az adományozók nevével. A Szérűskert az utolsó zöld szigete a városnak, ez az utolsó hely, ahol ki lehetne alakítani egy olyan parkot, amely szinte minden településen megtalálható. Ettől függetlenül nem kell mindig nagyban gondolkodni, minden évben vissza kell nyúlnunk korábbi projektekhez, mert nem csak újítani, hanem felújítani is kell. És jó látni, hogy ha megjelenünk valahol, ott a helyi lakosok is megpróbálják a portájukat csinosabbá tenni. Köszönet érte és köszönet mindenkinek – egyesületi tagnak és szimpatizánsnak –, aki hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt huszonöt évben ilyen sokat tehettünk Törökbálintért.

Németh