Új vezető az Arany Alkony Idősek Otthonában

Balogh Márta Veronika a törökbálinti Arany Alkony Idősek Otthonának új vezetője. Amikor egy hónapja vendégségben jártunk Perényi Gyuri bácsinál, már akkor nagyon kedvesen fogadott bennünket, és nagy szeretettel beszélt az otthon idős lakóiról. Most arra kértük, hogy magáról meséljen egy kicsit.
Szerinted mitől lesz valaki jó szakember? Vagy csak egyszerűen jó ember?
Nekem az édesapám a minta. Ő egyszerű ember volt, de az egyszerűségében volt valami olyan bölcsesség, amit mindig is példaképemnek tekintek. Ahogy dolgozni, alkalmazkodni tudott, ahogyan mindig igyekezett tisztességesen elvégezni a munkáját, ahogy rendet tartott a ház körül, a családban és a saját lelkében. És ami még nagyon fontos, hogy meg tudta tartani ezt a rendet élete végéig. A másik, ami fontos, hogy mindig elégedett tudott lenni. A változó és nem mindig kedvező körülmények között is kiegyensúlyozott tudott maradni. Igyekszem én is hasonlóan élni az életemet, és remélem, hogy az időskor is úgy jön majd el az életemben, mint az övé.
Mindig segítő pályára készültél, vagy az élet hozta így?
Nem erre a pályára készültem, de visszatekintve úgy látom, hogy az életemet végigkísérte ez az indíttatás. Valahogy mindig olyanok mellé kerültem, akik segítségre szorultak. Nekem is fájt, ha valaki mást bántottak, vagy a kiszolgáltatottságukat láttam, és igyekeztem valahogy segíteni. Az élet úgy hozta, hogy a családon belül is hosszú éveken keresztül ápoltam a szüleimet. De a pályára tulajdonképpen kényszerből kerültem. Mivel vidéken, a Kecskeméttől harminc kilométerre fekvő Izsákon nőttem fel, közel a természethez, mindig mezőgazdasági pályára készültem. A középiskola elvégzése után a helyi állami gazdaságban helyezkedtem el. Rövid ideig dolgoztam a termelésben, aztán a személyzeti osztályra kerültem.  A rendszerváltás után az állami gazdaság feloszlott, megszűnt a munkahelyem. Akkor valahogy úgy éreztem, hogy nem szeretnék tovább irodában dolgozni. Először a természetgyógyászat felé fordultam, addiktológiai és reflexológiai képesítést is szereztem. De nem sikerült olyan munkahelyet találnom, amelyik biztos megélhetést jelenthetett volna. Közben sajnos meghalt a férjem, és egyedül kellett a két gyermekünket tovább nevelnem. Így kezdtem el ápolónőként dolgozni, egy közeli értelmi fogyatékosok otthonában. Ez biztos fizetést jelentett. Mellette volt egy hektár szőlőm és egy almáskertem kétszáz fával, azt műveltem. Ezzel egészítettem ki a fizetésemet, így sikerült mindkét gyermekemet felnevelnem és kiiskoláztatnom.
A megpróbáltatások megedzik az embert.
Igen, ez biztosan így van. Nem volt könnyű száz középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékos között kezdeni a segítő hivatást, de talán nem is volt baj, hogy azonnal a mély vízbe kerültem. Éreztem, hogy egyszerűen érzékem van ehhez a munkához. Megtaláltam a hangot az ápoltakkal. Nyugodt és szeretetteljes légkörben sokkal könnyebb volt dolgozni velük. Hamar úgy éreztem, hogy ebben az irányban kell továbbképeznem magam. Titokban készültem a felvételi vizsgákra, és a munkahelyemen, sőt a családon belül is csak akkor mondtam el, hogy főiskolára megyek, amikor már felvettek.
Mit szóltak hozzá?
A család támogatott. A munkahelyemen viszont nem örültek. Olyannyira nem, hogy hamarosan fel is mondtak. De én tanulni akartam, úgyhogy nem keseredtem el. Inkább másik munkahelyet kerestem. Így jutottam el az idősellátáshoz. A szociális munka e területét közel állónak érzem magamhoz, a szakvizsgámat is ebből a szakterületből szereztem.
Tényleg végigjártál minden lépcsőfokot.
Úgy érzem, ez nem vált hátrányomra. Nehéz, de gazdag életút áll mögöttem, ha visszanézek, valahogy a viszontagságokkal együtt érzem teljesnek. Talán ennek köszönhetem, hogy most is teljes erőbedobással dolgozom, tele vagyok energiával és azt hiszem, remélem, sikeres vagyok a munkámban. Rátaláltam az élethivatásomra.
A segítő munkákban dolgozók felett mindig ott lebeg a „kiégés” veszélye. Téged soha nem kerülgetett ez az érzés?
Ez tényleg valós veszély. De ezt a munkát nem lehet úgy végezni, hogy az ember a saját lelkét őrizgeti, és megpróbál kívülálló maradni. Ahhoz, hogy jól csináld, muszáj mindig adni egy kicsit magadból. Ha az ember szívvel végzi a munkáját, de megtanulja elengedni a dolgokat és megtanulja feldolgozni a veszteségeket, akkor mindez jól működik. Én elég szenvedélyes ember vagyok. Ez a szenvedély hajtott végig az életemen, és hajt most is. Talán ezért nem fenyegetett soha ez a veszély. Inkább azt hiszem, arra kell vigyáznom, hogy ne akarjak mindent magam csinálni. Az idősellátásban fontos a csapatmunka, a folyamatok egymásra épülnek, mindegyik egyforma fontossággal bír. A gondozás, az ápolás, a foglalkoztatás és a lelkigondozás egymást kiegészítő folyamatok, általuk érhető el a test és lélek harmóniája. Munkatársaimmal együtt közösen ezen kell munkálkodnunk. Számomra fontos, hogy a kollégáim megértsék a céljaimat és azok eléréséhez szövetségeseimmé váljanak.
Mit tartasz a legfontosabb feladatnak a törökbálinti otthon vezetésében?
Szerencsés vagyok, mert nagyon lelkes, szakértő csapatot örököltem. A munkatársaim azon igyekeznek, hogy mindig egy kicsit jobbá, érdekesebbé tegyék az itt élők életét. A legfontosabb szerintem az egészség megóvásán, a gondozáson, a szép ápolt környezet biztosításán túl, hogy ne hagyjuk az időseket befelé fordulni és elmagányosodni. Ehhez először is kellenek érdekes, lehetőleg, helyben látogatható programok. Szerencsére a kirándulásokon, a saját szervezésű házon belüli programokon túl sok segítséget kapunk a törökbálintiaktól is. Az elmúlt néhány hónapban volt már itt a Nyitnikék óvoda Cica csoportja, a Lendvai Férfikórus és a Bálint Márton iskola énekkara, megtapsolhattuk a Hagyományőrző Tánccsoport fergeteges műsorát is. Nagyon hálás vagyok mindnyájuknak, és ezúton is köszönöm a közreműködésüket, hiszen igazán felemelő perceket szereztek az itt lakó időseknek. Látogatást tett nálunk Turai István polgármester és Hajdú Ferenc alpolgármester is, akik egyik lakónkat köszöntötték fel a kilencvenötödik születésnapján. Fontos összekötő kapocs a város és az intézményünk között az idősek klubja, melynek otthonunk biztosít helyet, szolgáltatásait a törökbálinti idősek veszik igénybe. Részt vesznek közös programjainkban, kirándulásokon, élvezik az uszodát, a közös gyógytornát és gyógymasszázst.  Terveim között szerepel a nagyobb szabású közös programok mellett több olyan kisebb klub jellegű foglalkozást is beindítani, ahol a hasonló érdeklődésű lakók lelhetnek beszélgető partnerekre. Ezekre a foglalkozásokra nagy örömmel várnék olyan önkénteseket, akiknek valamilyen érdekes hivatásuk van, sokat utaztak vagy bármilyen témában otthon vannak, ami többeket is érdekelhet. A programok megszervezése az egyik feladat, de legalább ilyen fontos, hogy a lakókat eredményesen motiváljuk a programokon való részvételre. A közösség, az elfoglaltságok sokat segítenek abban, hogy az ember idős korára is megőrizze szellemi és testi frissességét. Itt van például a kilencvennégy éves Perényi Gyuri bácsi, akivel legutóbb a Kerthelység készített riportot. Mindig tudok erőt meríteni az ilyen emberekből, mert annyira magával ragadó a személyiségük. Sokszor gondolok arra, hogy egyszer majd én is ilyen szeretnék lenni időskoromban, hogy derűs, tartalmas életet éljek. Ez az én egyéni vágyam.
Visszakanyarodva az otthonra, amelynek vezetője vagyok, szeretném a munkámmal elérni, hogy az itt élők nyugalmas, békés öregkornak éljék meg életüknek ezt a szakaszát, amelyet ebben a közösségben élnek.

Nyíri Erzsi