Az idén 75 éves Simon Endre a határon túli képzőművészet elismert szereplője. A Marosvásárhelyi Képtár egykori igazgatója nyolc évvel ezelőtt költözött az anyaországba, azon belül is Törökbálintra. Életéről, erdélyi–magyar kapcsolatairól és álmáról, a törökbálinti múzeumról beszélgettünk vele.
Mikor derült ki, hogy önből festő lesz? Hány évesen indult el a pályán?
Első gimnáziumban – ez az ötödik osztályt jelenti – kezdtem érdeklődni a rajz és festészet iránt. Nagyon jó rajztanáraim voltak, többek között Incze István, aki elindított a pályán. Elsőként hatodik osztályban Bordi András szabadiskolájába jártam művészetet tanulni, majd az elemi iskola elvégzése után művészeti középiskolába kerültem. Ekkor a háború után voltunk, és semmit nem lehetett kapni, nem volt tubusos festékünk, porfestékből festéktörővel magunk csináltuk az olajfestéket, amit fogpasztás dobozba tettünk. Ceruzánk se volt, mogyoróvesszőt égettünk, hogy legyen szenünk, amivel rajzolni tudunk. Nemcsak a festészetet kellett megtanulnunk, hanem azt is, hogyan készítsük el az alapanyagokat. Később is sok mindent magamnak csináltam, illetve édesapámmal csináltuk az állványt, a rámát, amit kellett. A középiskola után egyetemre mentem, ahol szintén nagyon jó tanáraink voltak. Türelmesek, akik ha kellett, többször is elmagyarázták, mit, miért és hogyan kell csinálni.
Az egyetemről kikerülve mivel kezdett foglalkozni?
Marosvásárhelyre kerültem a képtárba, Bordi András keze alá. Első feladatom az volt, hogy rendezzem meg Baba Corneliu festőművész kiállítását. Corneliu az egyik legnagyobb román festő volt abban az időben, a bukaresti képzőművészeti egyetemen tanított. Növendékként nagyon izgultam, hogy mit fog szólni a rendezésemhez a mester. A kiállítás úgy sikerült, hogy a következő kiállításokat mind én kaptam. Több, mint száz helyi és megyei kiállítást rendeztem.
Mikor és hogyan kerültek Törökbálintra?
2003-ban jöttünk Magyarországra a feleségemmel. Az oka az volt, hogy több infarktuson is átestem, és a gyerekeim, akik már korábban ideköltöztek, ragaszkodtak hozzá, hogy a közelükben legyek. Először a lányomnál laktunk, majd a vejem egy kisebb házában, de rá kellett jönnöm, hogy műterem nélkül nem festő a festő, ezért kerestünk egy telket a lányomék közelében és építettünk egy házat.
De az anyaországgal már korábban is kapcsolata volt.
Én kezdtem áthozni Magyarországra az erdélyi képzőművészetet. Én szerveztem a kiállításokat, én gyűjtöttem és hoztam saját kocsimon Magyarországra a képeket. Bejártam egész Erdélyt az alkotásokért.
Hosszú életének gondolom, az is titka, hogy egy percre sem nyugodott, mindig talált magának valami elfoglaltságot.
Én alapítottam többek között a Bolyai Alkotótábort és részt vettem a Szárhegyi Alkotótábor megalapításában is. Bordi András halála után nem sokkal én lettem a Marosvásárhelyi Képtár igazgatója. Előtte érdekes módon három országos ipari kiállítást csináltam Bukarestben, ahol én válogattam ki a kiállítandó darabokat. Édesapámtól tanultam meg az ipar szeretetét, ő belém verte, hogy mi a jó és mi nem. Olyan jól sikerültek ezek a kiállítások – díjakat is nyertem vele –, hogy a képzőművészeti diplomámat mérnöki diplomával egyenlővé tették. El akartak vinni a tervintézetbe osztályvezetőnek, de visszacsábítottak a képtárba. 1976-tól 1986-ig dolgoztam újra itt, az utolsó két évet igazgatóként. Ezután megyei kulturális tanácsnoknak neveztek ki. Főiskolai tanulmányaim befejezése után, 1960-tól folyamatosan részt vettem a város képzőművészeti életében, fontos és tradicionális szerepet játszó tavaszi és őszi kiállításokon, amelyeket a Képzőművészeti Szövetség szervezett és szervez. 1966-tól tagja vagyok a Romániai Képzőművészek Szövetségének, és egészen 2002-ig a megyei osztálynak több ízben voltam vezetőségi tagja. A szövetségen belül több évtizeden át feladatom volt a városi és a megyei kiállítások megszervezése és e tárlatok megrendezése, illetve az országos rendezvényeken való részvételünk koordinálása. 1991–1992-ben a Maros Megyei Kulturális Kuratórium tagja voltam. 1993 óta a Barabás Miklós Céh tagja vagyok, 1996–1998 között ennek alelnöki tisztét is betöltöttem. 1990-től az RMDSZ tagja vagyok. 1990–1992 között a marosvásárhelyi Református Egyház Presbitériuma kiadványának nyomdai előkészítését végeztem. 2000–2003 között a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alpolgármesterének kulturális tanácsnoka voltam.
Dolgozott együtt Sütő Andrással is.
1986 elején mentem át a Sütő András által vezetett Új Élet, a későbbi Erdélyi Figyelő folyóirathoz mint művészeti vezető és tördelőszerkesztő. Egyben én láttam el a folyóirat művészeti rovatának szerkesztését is. E munkát egészen nyugdíjba vonulásomig, 1992-ig elláttam. Sütő nyugdíjba vonulása után a lap megszűnt, utána már csak egy munkám volt, 1991–1992-ben a Maros Megyei Kulturális Kuratórium tagja voltam. Ekkor döntöttem úgy, hogy mindent leteszek és csak a festészetnek élek.
Amiből nemsokára egy életműalbum készül.
Nyertem egy pályázaton, így elkészítem az életműalbumomat. Most próbáljuk a fiammal összeszedni az anyagokat. Nagyon sok művem van szerte a világban, többről azt sem tudom, hol van.
Ez is egyfajta elismerés, de munkáját több díjjal is jutalmazták.
1997-ben Szolnai-díj­jal tüntettek ki, 1999-ben megkaptam a Szerencsepatkó Rend-díjat Gyer­gyó­szár­hegyen, 2004-ben Tőkés Sándor-díjban részesültem.
Inkább pihennie kellene, de egyfolytában dolgozik. Már új lakóhelyével kapcsolatban is lennének tervei.
Törökbálint nagyon jó helyen fekszik, igen jó adottságai vannak. Alkalmas lenne egy múzeum létrehozására. Az összmagyarság múzeumát kellene megteremteni a településen. Ha erre lenne kereslet, én tudnék ebben segíteni. Már a helyet is kinéztem neki, szerintem a téglagyár területe igen alkalmas lenne, hiszen több út is ott fut össze. Még bele is mernék vágni egy ilyenbe, már csak azért is, mert itt van mellettem a fiam, aki már jobb szakember, mint én. A legjobb magyar anyagot lehetne összeállítani. Ezekben az ínséges időkben még a festők is szívesen adakoznának képeket. Csak kérni kellene, és adnának. Özönlenének az emberek.

G.N.