A címadó kérdést a napokban egy falfirkán olvastam. Elgondolkodtatott. Már nem a halál utáni élet a kérdés, hanem hogy előtte van-e. Ez rajtunk múlik, ahogy az is, hogy milyen lesz a halál utáni életünk: boldogság vagy kárhozat.

Halottak napja közeleg, keresztény emberként a feltámadás öröme, reménysége, az Isten Országában való biztos tudatunk határozza meg e nap lelkiségét. De mindemellett emberek vagyunk. Mindannyiunk számára fájdalmas a halál, az elválás, Jézus is szabad utat enged emberi érzéseinek, amikor gyászolja Lázárt. Nem üti el azzal a gyászt, hogy ne sírjatok, mindjárt feltámasztom. Nem, velük együtt sír, gyászol. A vigasztalás azonban már isteni ajkáról szól: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog” (Jn 11, 25).
Ezen a napon virágot viszünk kedves halottaink sírjához. Eleven virágot, amely az életet hirdeti. Mikor a sírra helyezzük, szinte odakiáltjuk a halálnak: „Nem hiszünk neked, halál, nem tudsz te pusztítani!” Halottak napja figyelmezteti a keresztény embert, hogy életünk nem az elmúlásban végződik, hanem sokkal inkább a feltámadás allelujás összhangzatában bontakozik ki Krisztussal, Isten örök országában.
A szeretet nem ér véget a halállal – mert a szeretet örök, mert a szeretet maga Isten. Isten nem ejt el bennünket. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (Róm 14, 8), a halállal nem a semmibe hullunk, hanem a könyörülő Isten kezébe. Az örök nyugalom, amelyet elhunytainknak kérünk, az Isten maga. Ez a vigaszunk, reményünk, csendes örömünk ezekben a kegyelmi napokban.