Perényi Gyuri bácsival, az Arany Alkony 94 éves lakójával beszélgettünk

Szeptemberben lapunk kedves meghívást kapott az Arany Alkony Idősek Otthonába. A meghívó mellé két szép verset is csatoltak. Mindkettő vendéglátónk, Perényi György alkotása. Gyuri bácsi, aki immár két éve él az otthonban és Budaörsről költözött ide hozzánk Törökbálintra, saját kis lakásában fogadott bennünket, és a látogatásból igazi, jóízű beszélgetés kerekedett.
A meghívóban az állt, hogy Gyuri bácsi a 94. évét tapossa. Egy húszast nyugodtan letagadhatna!
Tagadom én, de hiába! Azaz nem tagadom! Miért is tagadnám? Örülök neki, hogy ilyen szép kort megértem. Sok mindenen keresztülmentem ez alatt a hosszú idő alatt, és örülök, hogy békés, nyugodt öreg kor adatott.
Két éve költözött az otthonba. Mostanra biztosan sikerült megszoknia. Igazán az otthonának érzi?
Az első perctől annak éreztem. Tudja, az embernek tisztában kell lennie önmagával. Az idő múlik, a szeretteim, édesanyám, feleségem sajnos eltávoztak. Még az unokámat is elvesztettem, aki 35 évesen távozott. A fiamék a Vajdaságban élnek, Zentán. Rendszeresen meglátogatnak, de a távolság mégis távolság. Így egyedül maradtam, és egyre magányosabban éreztem magam. Éreztem, hogy az erőm is fogy, így tudtam, dönteni kell. Úgy gondoltam, jó, ha magam tudok dönteni a saját sorsomról, addig, amíg még képes vagyok rá. Különben ha történik valami velem, és nem tudok majd magamról gondoskodni, talán másoknak kell majd dönteni, és talán nem jól döntenek. Nem volt egyszerű. Sokat gyötrődtem, amíg elhatároztam, hogy keresek valamilyen megoldást. De amikor meghoztam a döntésemet, utána már ment minden gyorsan. Megnéztem néhány helyet, és végül Törökbálinot választottam. Rövid úton megegyeztünk, és néhány hónap múlva már költöztem is. Mind a lakótársak, mind az itt dolgozók nagyon kedvesen fogadtak. Nem volt nehéz megszokni az új helyet.
Gyorsan sikerült itt barátokra szert tennie?
Ó, persze. Nagyon hamar megismertük egymást. És ami a legfontosabb, nem vagyok egyedül. Tudja, a magányosság a leg­rosszabb. Nem szabad egyedül maradni! Meg kell őrizni az egyéni identitást, de nem szabad teljesen egyedül maradni. Aki nem tud ezen változtatni, az csak szenved.
Aktív éveiben mi volt a foglalkozása?
Gépésztechnikus voltam, szerszámszerkesztőként dolgoztam Budaörsön. Az idősebbek még biztosan emlékeznek a régi ISG-re, illetve a Porkohászat üzemre. Ez a két gyár az ötvenes években létesült. Hadiüzemek voltak, lövedékeket és lövegeket gyártottak. Mi is a lövedékekhez gyártottunk kemény „vídia”csúcsokat. Később, amikor átálltunk békés üzemmódra, szerszámokat készítettünk.
Mindig ipari pályára készült?
Inkább az élet hozta így. Én negyvenhárom éves fejjel szereztem meg az érettségit. Tudja, közbejött a második világháború. Katonáskodás, hadifogság. Az idő elszaladt. Tíz év elrepült az életemből. Az ifjúságom. Amikor hazajöttem, elkezdtem munkát keresni, de láttam, hogy a tudásom nagyon kevés ahhoz, hogy jól el tudjak helyezkedni. Az egészségem a hadifogság után már nem volt a régi, de úgy éreztem, szellemileg még állom a versenyt. Így sikerült 43 évesen technikusi oklevelet szereznem. És nem is bántam meg. Belecsöppentem a műszaki élet közepébe, és elkapott az öröm, hogy alkotok! Hogy érek valamit, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Így sikerült. Nagyon élveztem a munkámat is.
Itt született Budaörsön?
Nem. Zentán születtem, a Vajdaságban, ami akkor, amikor 1917-ben megláttam a napvilágot, még az ősi nagy Magyarországhoz tartozott. Aztán jött Trianon, a Vajdaságot elcsatolták. Volt Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, aztán Jugoszlávia lett. A történelem alaposan megforgatta az ott élőket. Én éppen megnősültem, és a fiunk is útban volt már, amikor elvittek katonának. Tizenkét éves volt, amikor először láttam. Az élet úgy fordult, hogy a fogság után nem mentem vissza Zentára, hanem itt telepedtem le Budaörsön, és hamarosan másodszor is megnősültem.
Az élete olyan, mint egy történelemkönyv.
Valóban. Tényleg csodálatos, hogy ennyi mindent megértem, és még itt vagyok, méghozzá szerencsére szellemileg is frissen, így élvezni is tudom ezeket az éveket. Egyébként az életemet valóban megírtam egy könyvben. Amikor a feleségem 2003-ban elhunyt, magamra maradtam. Elgondolkoztam, hogy most hogyan tovább. Hiszen az életet élni kell, valamit tenni kell. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az életem, ami ugyan tele volt nehézségekkel és küzdelemmel, azért nagyon színes és izgalmas volt, és talán érdemes lenne egy könyvbe foglalni, hogy a fiam és talán mások is megismerjék. Így adtam a fejem az írásra. 2008-ban adták ki Zentától a Törökugratóig címmel.
Hogyan jöttek a versek?
Már a fogságban is próbálkoztam vele. Gyerekkoromban nagyon szerettem Petőfi verseit, és mivel mindig gondolkodtam, mindig járt valamin az eszem, gondoltam, megpróbálom. Azóta is rendszeresen írogatok, ha jön valami gondolat, amiről úgy érzem, érdemes papírra vetni.
Az idős emberek sokszor szomorúak, keserűek. Az ön versei viszont nagyon derűsek, majdnem vidámak.
Persze. Hiszen ez az élet alapja. De nyilván kell ehhez egy alapvetően vidám alkat is.
Hogyan telnek a napjai?
Kedves lakótársaimmal, elsősorban szomszédasszonyommal, Rózsikával sokat beszélgetünk. Nagyon közeli, szinte családias kapcsolatba kerültünk. Még a lánya esküvőjére is meghívást kaptam a keszthelyi Festetics-kastélyba. Néha elmegyünk a környéken sétálni, vagy valamelyik üzletbe. Itt, az otthonban is van mindenféle érdekes program. És persze ott az írógépem is, ami mindig kéznél van, ha néhány gondolat kikívánkozik belőlem.

A beszélgetés végén én is megismerhettem Rózsikát, aki szintén meginvitált a szomszédos kis lakásába. A teakonyhában frissen befőzött savanyúság illata érződött, és Rózsika megmutatta a kis számítógépet is, amelyen a Kanadában élő lányával és az unokáival szokott skype-olni.
Október elseje az Idősek Világnapja. Ebből az alkalomból sok helyen sokféleképpen köszöntik az időseket. Mi is csatlakozunk az ünneplőkhöz, azzal a gondolattal, hogy bár hivatalosan ez az egy nap az időseké, de az év minden napján szükségünk van rájuk.

Perjés Erzsi